– Térey János: Jeremiás avagy az Isten hidege címet viselő darabja egy olyan képzeletbeli, vidéki városban játszódik, ahová egy onnan elszármazott ember – jelen esetben parlamenti képviselő -  tér vissza, s járja végig élete előző korszakának színhelyeit.  Ön nem idegen a környéken. Gyulán is többször játszott, Békéscsabán is – a testvére révén – gyakran megfordul, s talán időnként még szülővárosába, Szentesre is visz útja, ami szintén nincs innen messze. Önnek vannak ilyen utazásai? Bár úgy képzelem, az otthonról hozott értékrendje jelen idejű.

– Az utazás és a jelen idejűség nem biztos, hogy egymásnak ellentmondó fogalmak. Pontosan azért, mert – mint ahogy említette – elég erős értékrendet kaptunk a szüleinktől. Ezáltal ezek az utazások törvényszerűen előhívódnak. Mondhatom, hogy egy középkorú férfinek számot kell adni bizonyos elvégzett vagy el nem végzett dolgokkal, és ez ebben a darabban is nagyon fontos kérdés – mint ahogy azok a jövőbeli tervek is –, amit az ember még kötelességként, feladatként várhat, mind ennek tükrében képzelhető el.

– Vagyis gyökerek nélkül nem lehet előrelépni.

– Pontosan. S nagyon tetszik nekem, hogy ez a darabbeli férfi anélkül, hogy tudatosan vagy programszerűen készítené elő múltbeli találkozásait – egy tökéletesen ösztönösen és magától értetődő ötlettől vezérelve - felhívja őket. És ez benne a szépséges fájdalom, hogy minden létező kapcsolata – szerelmi, családi szálak –, a szeretet mellett csupa lelkiismeret-furdalás. S azt gondolom, az ember nem feltétlenül azért érez ilyet, mert folyamatosan okot ad a lemaradásra, hanem egyszerűen azért, mert bennünk van az a fajta tettvágy, hogy mindig jobbat, minőségibbet szeretnénk. Ami természetesen – emberek lévén – nem megy hibák nélkül. Tehát nekem a darabban ez tetszik. Ez a fájdalmas önirónia, irónia, amivel a szerző ezt a várost – adott esetben Debrecent – ostorozza, de ugyanakkor óriási szeretettel és felelősséggel viszonyul hozzá. Nekem, a privát és szakmai életemben sikerült az otthonról hozott értékrendemmel folyamatosan szinkronban maradni, akárhova vetett is a Jóisten. Máig ez adja a vezérfonalat dolgaim megoldásában.

– Ez az, amit hitelességnek nevezünk.

– Így van. Nem hiszem, hogy segítene bármi másfajta világkép, ami a személyiség felvásárlásával járna. Ez tévedés. Alapjaiban – bármennyire is szakmai kérdésként kell, és fontos is kezelni – a személyiség megkerülhetetlen, mert ezen keresztül kapnak hitelt az alakítások. A sokféleségben könnyű megtalálni a közös hangot anélkül, hogy az ember feladná magát. Amikor pedig ütközések vannak – ami törvényszerű – és az ember igazságérzete nem engedi, hogy alámenjen bizonyos dolgoknak – mert úgy érzi, hogy saját elveit, azaz saját személyiségét kellene feladni –, akkor azokat meg kell harcolni. Mert ezek a harcok olyan döntések, amik minősítenek. Akár magánéletben merül fel a kérdés – hogyan tovább, kivel tovább –, akár a színházi életben, ezeket a döntéseket – mert nyilvánvalóan lehet hibásan is dönteni, hiszen emberek vagyunk – hosszútávon egyfajta rálátással tudjuk értékelni. Én például a legnehezebb döntéseimet villámgyorsan hoztam meg. Pontosan azért, mert úgy éreztem, mielőtt még bővebben elemezném a problémámat, ki kell lépnem a hurokként fojtogató helyzetből. Méghozzá úgy, hogy közben egyáltalán nem tudtam, mi vár rám. Ez nyilvánvalóan kockázat, de ha visszagondolok ezekre a majdhogynem felelőtlennek tűnő lépéseimre, nagyon fontosak voltak, és megérték, mert gazdagabb lehetőségek nyíltak ki, mintsem maradva a hurokban, szép, lassan egy kiégett, cinikus ember lettem volna, és nagy valószínűséggel nem tudnék most ilyesmiről beszélni magának.

– Ezek a szakmai, gyakorlati váltások afféle Kierkegaard-i filozófiai döntések, mint ahogy a „Vagy-vagy”-ban is maga a választás a fontos, bármi legyen is a következmény?

– E kiélezett szituációk uralása vagy csak kezelése már önmagában mélyebbé teszi az embert. Nem hiszek a folyamatos, egy helyben történő minőségi munkában. Nagyon sok inspiráció kell, mert számos dolog – a legjobb szándékunk ellenére – óhatatlanul ránk tapad, ha bizonyos helyzetekben nem tudjuk próbára tenni magunkat. És ezek a próbatételek képesek lerángatni a rozsdát, ami nem csak idegrendszerünkre vonatkozik, hanem lelkületünkre és fizikumunkra is. Tehát azt gondolom, minden egyes döntés újabb szférát ad az embernek.

– Így mélyül el a tapasztalás és így kerülhető el a színészi rutin, ha jól gondolom.

– Valóban. Én nem akarok kamaszlélekkel közlekedni a világban, vagy úgy tenni, mintha harminc lennék. Nem akarom a hajamat festeni, vagy sárgára égetni magam a szoláriumban, mert ez a modor, póz úgy lógna rajtam, mint tehénen a gatya. Szeretnék szinkronban maradni a korommal. Úgy, ahogy vagyok. A mi pályánkon, ha egymást másolnánk, azonnal kiderülne, mint ahogy más tapasztalataiból sem tanulhatunk. Ha a rutint használnánk, nem lehetnénk hosszú távon hitelesek. Mindent magunkban kell megérteni és feldolgozni. Hiszen azért tudunk annyi dologra nyitni lélekben, intellektusban. Sajnos, vannak velem egykorú – kicsivel idősebb vagy sokkal fiatalabb – kollégáim, akik már nem élnek, és akiknek hiánya nagy fájdalmat okoz bennem, mert különlegesen kötődtem hozzájuk. Ha csak Bubik Pistára gondolok, Ternyák Zolira vagy Balkay Gézára… Szomorú a sor, úgyhogy tovább nem is sorolom. Csak azért említem, mert ezekből a fájdalmakból sem tudok tapasztalatot venni.

– A klasszikus példa szerint a királyt nem a fején lévő koronáról ismerni fel a színpadon, mert jelentősége a többiek hozzá való viszonyulásában nyilvánul meg. Úgy gondolom, egy elismerés súlya is a közönség, a kollégák tekintetében mérhető…

– Rendkívül nagy megtiszteltetésnek éltem meg és élem a mai napig a Kossuth-díjat. Egyébként a munkáimban, a kollégáimmal való kapcsolataimban, színházi, filmes cselekedeteimben egyáltalán nem befolyásol, se oda, se vissza. Ez engem nem határoz meg egy következő munkámban, mert megy tovább az élet, s továbbra is rágjuk, gyűrjük magunkat ahhoz a dologhoz, amiről azt gondoljuk, helyes és jó, és ami a közönség számára élvezetes lehet.

– Apropó élvezetesség: rebesgetik, hogy ez a nyár már talán az Üvegtigris 3. forgatásával is színesedik…

– Idén nyáron még nem kezdjük el, mert nem készült el a forgatókönyv. Így egyelőre a jövő nyár tűnik biztosnak. Ha jövő nyáron ilyenkor újra megkérdez, már száz százalékban tudok rá válaszolni.  

                                                                                  Csomós Éva

Fotók: Pálos György, Hegyi Gábor

---------------------------------------------------------------------

Gáspár Sándor (1956, Szentes) A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1979-ben diplomázott, majd a Vígszínházhoz szerződött. 1983-tól a Katona József Színház tagja volt, 1987-től szabadúszó. 1993-ban egyik alapítója volt Törőcsik Mari rövid életű Művész Színházának, majd a Kelemen László Színkörnek. 2000-től az Új Színház tagja. Az egyik legfoglalkoztatottabb magyar színész, klasszikus és kortárs színművek sokoldalú jellemábrázolója. Számos színpadi és filmes alakítása közül a közönség körében az Üvegtigris 1-2. egyik főszerelőjeként vált különösen kedveltté. Művészi munkáját 1986-ban Jászai Mari-díjjal ismerték el, 1991-ben a Filmkritikusok B. Nagy László díját kapta meg, 1995-ben övé lett a Gyulai Várszínház nívódíja, 1996-ban Greguss-díjjal jutalmazták, 1997-ben Kelemen László-díjban részesült, 1999-ben érdemes művész lett, idén pedig a Kossuth-díjat vehette át.

-----------------------------------------------------------------------------------