– A legtöbben évtizedek óta nevettetőként, „clownként" ismerik. Mennyire ég rá ez a maszk a művész arcára, s milyen mértékig szorítja be bizonyos határok közé?

– Igen, ezt a maszkot valóban rátapasztják az emberre. Azt, hogy kedves, szimpatikus, antipatikus – és a többit, anélkül, hogy ismernék azt, akiről beszélnek. Van például olyan színész kollégám, aki a magánéletben csodálatos ember, de folyton náci tiszteket játszott. Régen azokat mindig utálták – ma már nem.

– Keményen és lényegre törően fogalmaz! Megpróbálok visszakanyarodni Önhöz: jobbára humoristaként könyvelték el, nem pedig színészként.

– Az emberek nagy része nem jár színházba. Tavaly megjelent egy CD-m, aminek a sajtótájékoztatóján egy újságíró – akit nem szeretnék megnevezni – megkérdezte tőlem: „Művész úr! Nem szeretne majd egyszer színészként is játszani?"

– Legalább egy újságírótól elvárhatnánk, hogy... Nemrég hallottam, amint egy középkorú kollégámnak fogalma sem volt arról, ki az a Psota Irén. Azért még mi is meg tudunk lepődni ilyenkor. De ez egyben talán azt is jelenti, hogy azért még nem adtuk fel! Szóval, a közönség nagy része a humorista szót kapcsolja a nevéhez.

– Igen, Gálvölgyi János, a humorista. S ezt – jó értelemben – ki is szoktam kérni magamnak! Én mindig színésznek készültem! S harminchat év után bevallhatom, hogy színész vagyok. A mai napig abból élek.

– És egyben sztár is. Ez nem minden művésznek adatik meg!

– Sohasem voltam úgy sztár. Mint például azok, akik a valóság showkból léptek elő. Mert egy sztár mögött azért van valamiféle teljesítmény is, s nem csak az, hogy mondjuk lefeküdt valakivel. Ezeknek a műsoroknak az üzenete mindössze ennyi: ne tégy semmit, és kapsz egy lakást! Persze engem is sokan bírálnak. Van olyan kritikus, aki mindig a hibát keresi abban, amit csinálok. De ezzel már nem foglalkozom! A mai világban – mióta demokrácia van – rengeteg mindenért megsértődik az ember. Ma már én sem kalkulálom bele, hogy éppen mikor és miért jelenthet föl valaki. A saját műsoraimban pedig megpróbálom azt csinálni, amit jónak gondolok. S amin jót mosolygok, az igenis lehet jó..!  Rólam egy kritikusNÉ megírta, hogy van egy dolog, amihez egészen biztosan nem értek: a humorhoz.  Kritizálni könnyű, de ehhez azért már oda is kéne figyelni a másikra! Körmendi János mondta, hogy arra hallgass, aki kenyeret ad neked. S nekem bizony még egyetlen kritikus sem adott kenyeret.

– Van benne valami.

– Nem figyelünk egymásra. S ebbe a politikusok is mélyen besegítettek! Kettészakadt a világ. Ma már nem szeretek az utcákon mászkálni. Elszabadultak az indulatok. S olyat még nem láttam, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusaink kézen fogva tüntettek volna a fasiszta megnyilvánulások ellen! Tudja, most jöttem haza Dublinból, ahol Le Pen urat megdobálták: alig tudták őt megvédeni. Van olyan hely, ahol nincs akkora tábora, mint nálunk. Amíg Le Pen urat beengedik ide és ünneplik... Nem láttam, hogy bárkik is fölléptek volna ellene.

– Igaz. S ma már nehéz megúszni, hogy valaki pártatlan maradjon.

– Én egyik pártnak sem vagyok tagja. Az én pártomat Gálvölgyi Pártnak hívják. Semmilyen kongresszuson nem ültem senki mögött. Nem vagyok híve a könnyes szemű vezér-imádásnak. Tudja, igaz a mondás: vannak olyan nyelvek, amik nem bírják ki, hogy ne legyenek benne egy seggben. Ráadásul a legvéresebb Shakespeare drámát is fölülmúlja egy-egy néhány perces tévéhíradó-részlet. A szülőnek kellene eldönteni, mit néz a gyerek. Érdekes módon a tévéhíradóra még nem láttam kirakva korhatáros karikát...

– Éppen mostanában beszélgettem egy régi tévéssel, aki arra panaszkodott, hogy ma már semmi pozitívat nem mutatnak a híradóban, csak a rosszat, a tragédiát.

– Annak idején, a régi átkosban, mindig volt valami olyasfajta pozitív üzenet a híradó végén, hogy mondjuk kinyílt a pipacs, vagy Maki majomnak négy kölyke született, tehát szép az élet! Ma viszont már Husszein elfogatását nézem otthon a fotelból. Nem tudom, ismeri-e az Amikor a farok csóválja című filmet.

– Igen, Robert de Niroval a főszerepben.

– Pontosan. Nagyon szeretem! Arról szól, hogy a világban az történik, amit megmutatnak belőle. S akkor már mindjárt Auschwitzot is meg lehet kérdőjelezni... Emlékszem, mikor a Caucescu házaspár elfogatását és kivégzését közvetítették. Szar szerep lehetett a dublőrének lenni...

– A politika igencsak testközelbe került.

– Itthon pedig különösen! Hát Svájcban tudják, ki az éppen soros miniszterelnök? Nem! Külföldön a vesztesek legalább négy évre be tudják fogni a szájukat. Nem kéne, hogy engem az érdekeljen, mi a neve a pénzügyminiszternek! Kit érdekel? Működjön a kormány! S ne csak a hibákat hányják folyton egymás szemére! Beszélgessenek inkább arról, hogy mitől lenne jobb! Ilyesmit soha nem hallok, csakis azt, hogy mi a rossz.

– Ahogy beszélgetünk, egyre csak az a gondolat motoszkál a fejemben, hogy megkérdezem: miért lett ilyen cinikus?

– Cinikus lennék?

– Lehet, hogy nem fogalmaztam egészen pontosan.

– Nézze, ez születési hiba. Amikor az ember meglátja mindennek a fonákját. Ha süt a nap, én akkor is észreveszem a sarokban a piszkot is. S ez nem jó. Se nekem, se a családomnak. De ettől tudom, amit tudok, ettől lehetek parodista.

– Évtizedek óta készít műsorokat. Biztosan volt már, hogy kifogyott az ötletekből.

– Na, azért nem egyedül találom ki a dolgokat! Régebben harmadmagammal írtuk, s most is egy úgynevezett team segíti a munkámat. Van, amikor a dolog jobban sikerül, van, hogy kevésbé. Nehéz paródiát csinálni, különösen ma! Nincs igazán miről és kiről. Politikusokról tudatosan nem készítek, pedig ez a terület van a legjobban lefedve. A többi, elvileg használható részen pedig már nincsenek egyéniségek. Ráadásul nagyon sok lett a televíziós csatorna. S ha valakit kiszemelek magamnak, nem tudhatom biztosan, hogy éppen ismerik-e őt a nézők. Most például a Csernust vettem célba. De ki tudja, hányan nézik azt a csatornát, ahol ő szerepelni szokott? Régen sokkal családibb jellege volt a televíziózásnak. Amikor esténként a Takács Marika beköszönt, az emberek visszaköszöntek a fotelból. Ma pedig hamburger-világban élünk. Nem ülünk le, nem beszélgetünk ebéd közben. Bár igaz: a magyar ember evés közben nem beszél...

– Hát, sok minden megváltozott, s nem feltétlenül az előnyére.

– Amikor elkezdtem a pályát, még nem volt ennyi újság. Velem pedig nem történnek mindennap klassz dolgok. S az, hogy most éppen Arthur Miller Alkujában játszom, ma már nem tud érdekes lenni. Pláne nem egy olyan világban, ahol valaki kettőt böfög és sztár lesz. De ha délután lefekszem, lesz három-négy telefonhívásom, hogy mi a véleményem róla: Ronaldónak kihúzták a fogát. Én meg majd elmondom a véleményemet, hiszen amikor megkeres egy újságíró, nem szúrok ki vele, s nem kérem meg, hogy előbb jelentkezzen a menedzseremnél. Mint ahogy már az sem hír, hogy Latabár Kálmán egykori szerepét fogom hamarosan játszani a Mária főhadnagyban – Bagó Bertalan rendezésében.

– Mi azért mindenesetre közöljük. A mai eszével is színész lenne?

– Igen. Nem értek máshoz. Ez egy hülye pálya, mindig csak a tegnapi este a biztos. Eleinte nagyon jó akartam lenni, de azt sem tudták még, ki vagyok. Ma viszont már a jegyek hetvenöt-nyolcvan százalékát miattam váltják meg. Tehát nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek jó. 

– S még milyen következményei vannak az ismertségnek?

– Annak idején a Madáchban azt éreztem, hogy a kollégák kifejezetten tartanak tőlem. Ezt mindig megérzem, amikor belépek valahova. Elvárásokkal találkozom, miszerint a Gálvölgyi csakis nagyképű és hisztis lehet. S ha mégsem vagyok az – meglepődnek.

– Furcsák az emberek reakciói és érzései, amikor egy hírességgel találkoznak. Egyszerre bálványozzák és gyűlölik azért, amiért bálványozzák. Legszívesebben lerángatnák a sárba és jól megköpdösnék. Ez talán így egy kicsit sarkítottan hangzik, de a két ellentétes érzés mégis egyszerre van jelen.

– Földíszítenek, mint egy karácsonyfát. Ilyenkor aztán édes vagyok, meg kedves, meg humoros, s ha pedig nem vagyok az, akkor... Eldöntöttem: soha senkinek nem felelek meg. Fiatalként nehezen keltem ki az ágyból és undok voltam. Utána viszont hirtelen mindenre igent mondtam. Csak aztán meg elfelejtettem. Ma pedig már kedvesen tudok valakit vérig sérteni. Viszont nem hordozok magamban sérelmeket. Régebben szerettem volna, ha mindenki szeret. Nagyon fájt, hogy nem így lett. Amikor megkaptam a Jászai-díjat és egy segédszínész csúnyán nézett rám – mert szerinte neki kellett volna megkapnia –, rájöttem, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Ha pedig az utcai emberek között mozgok, már a hentes is viccet mesél nekem.

– Azért, hogy...?

– Hogy bebizonyítsa: amit én tudok, azt ő is tudja.

– Nem túl pozitív élmények. Ezek szerint nem szívesen megy emberek közé.

– Nem járok társaságba, fogadásokra. Nem tudom jól érezni magam. Értelmetlen dolognak tartom. S már nem kell karriert csinálnom.

– Súlyos, de igaz ítélet.

– Régen az ember még kapott banánt a pult alatt. Barátságok pedig ebben a korban már nemigen kötődnek. A feleségemen kívül nincs más barátom. Volt jó néhány csalódásom, s ma már nem engedem, hogy megszelídítsenek. Annyian utálnak a szakmámban, hogy már a csontvázam is le van rólam irigyelve. De a munkát, amit elvégzek, persze senki sem irigyli.

– A siker elmagányosítja az embert.

– Igen. Nem lehettem sokat a lányaimmal, amikor még kicsik voltak. Ma pedig már huszonnyolc, illetve harminc évesek. Az unokáimmal próbálok kompenzálni. De ha jó apa lettem volna, akkor nem lehettem volna az, aki vagyok: a Gálvölgyi.

– Ezek szerint megérte.

– Főiskolásként adtam magamnak öt évet, hogy én legyek a Gálvölgyi. Hogy engem igenis utáljanak, irigyeljenek, hiszen addig jó nekem! Kálmán György mondta, hogy ezen a pályán mindenkinek megvan a maga rangjelzése, anélkül, hogy látható lenne. Ezt arra a kétszáz színészre mondom, akik valóban azok. Engem meg csak gyűlöljön a statiszta, mert én játszom a főszerepet! Legbelül pontosan tudja, hogy miért van ez így.

– Azért nem lehet könnyű megemészteni, hogy nem ő virít a címlapokról.

– Tőlünk, színészektől szinte már mindent elvettek. Ma a bulvár újságok címlapján filteres senkiháziak vannak. S minden elment a politika felé. Ha Márkus László még élne, hát, most lenne öngyilkos! Annak idején egy színházi bemutató még szenzáció volt. Most meg csak lemegy.

– Ide is betört a Nyugat szele. Kérdés, jót tett-e ez nekünk.

– Imádom Londont. A Tíz kicsi indiánon és egy Turgenyev darabon kívül ott is csupa musicalt játszanak. Dublinban ugyanazokat a lemezeket vehetem meg, mint itthon. S ma már szappant sem kell csempésznem. Minden a klipek és a hamburger felé ment el. De ugyanakkor a világ csodája, hogy tegnap még Dublinban voltam, ma pedig már itt ülök és magával beszélgetek. Ugyanezt az utat régen lóháton kellett volna megtennem.

– Igen, tagadhatatlanul vannak pozitív változások is. Gyerekként hogyan képzelte el azt, amikor majd nagy és híres felnőtt lesz?

– Hogy majd megismernek az utcán, autogramot osztogatok és táncosnők vesznek körül. Igen, ez a táncosnő dolog...Tudja, akkoriban még keveredtek bennem a műfajok. Szóval, abszolút a külsőségek szintjén képzeltem el. Most viszont meg kell felelni. Hogy amikor megkapom a főszerepet, legyen bennem annyi önbizalom, hogy el is tudjam játszani. Az apósom, Rodolfó mondta, hogy „Ötven évig hitettem el magammal, hogy én vagyok a Rodolfó!" – Nekem is minden reggel el kell hitetnem magammal, hogy én vagyok a Gálvölgyi! S egy bizonyos szintnél sosem adhatom alább. S ebben semmilyen magánéleti csapás nem akadályozhat meg! Akkor is a színpadon voltam, amikor apám-anyám meghalt. S a pályát mindennap elölről kell kezdeni.

– S mindezt magányosan műveli.

– Magánzó vagyok. S a szakmán belül nem tartozom egyik klikkhez sem. Ettől persze még akár szomorúan is üldögélhetnék minden év március tizenötödikéjén, mert nem kapok kitüntetést. De ez nem érdekel! A pályám elején még hiányzott. De ahhoz képest, hogy magánzó vagyok, nagyon sokra vittem. S amikor hívnak, akkor az nem azért történik, mert előző éjjel együtt hánytunk.

– Igen, sokszor a sztárrá válás oka nem igazán költői.

– Amikor valaki igazán sztár, az egy szakma. Magyarországon sztárnak lenni viszont egy röhej. S az ilyeneken akkorákat tudok röhögni, hogy – el sem mondhatom...

Canjavec Judit

Meggjelent: a Budapesti Lap