– Először is mit lehet tudni Kazán Istvánról?

– Kazán István az egyik legnagyobb magyar színészpedagógus és színházi rendező volt.

De mint ahogy ön sem, úgy sokan nem ismerik a nevét, a munkásságát, pedig sok régi és mai színészgenerációt indított el a pályán. Ő volt a Vígszínház főrendezője, és közel harminc évig tanított a Színművészeti Főiskolán. Nekem meghatározó volt az életemben, és jobb példaképet nem is kaphattam volna. Az volt a legkevesebb, hogy az iránta való tisztelettől  indíttatva, az ő nevét kapja a kamaraszínház.

– Sok színész van állás nélkül, és a kilátásaik egyre reménytelenebbek.

– Már harminc évvel ezelőtt megmondtam, hogy piaci alapokra kell helyezni a színházat, nem pedig mesterségesen fenntartani, amivel csak a kontraszelekciós kiválasztás erősödik. Ezért jutottunk mostanra odáig, hogy a szakmába igyekvők száma többszöröse annak,
amire egyáltalán szükség van. Az általános szakmai színvonalról meg ne is tegyünk említést. Tisztelet a kivételnek. De régebben valahogy fordítva volt.

– Miért adja egy színész, koreográfus, tánctanár arra a fejét hogy színházat alapítson?

– Az kétségtelen hogy az operettszínházas időszakomban mindent a fenekem alá tettek.
De a 90-es évek közepén már komplex színházcsináló voltam a Lehár Zenés Színházban.
Voltam ott rendezőasszisztens, koreográfus, színész a darabban, és ha kellett, akkor mindenes.
De az igazi, önálló színházcsinálásról gőzöm sem volt. Valószínűleg ha öt évvel ezelőtt
tudom, hogy mibe vágom a fejszémet, akkor minden bizonnyal visszahőköltem volna az egésztől. Rögtön két, holokausztról szóló darabbal kezdtem a rendezői munkámat (Kislány a pokolban és Nálunk Auschwitzban), amelyek mostanra kezdenek ismertté válni. Úgy látszik, nekünk ennyi idő kellett ahhoz, hogy ezek az előadások – minimális anyagi- és médiatámogatással – elfoglalják szakmailag méltó helyüket a mai magyar színházi palettán.

– Azt akarja mondani, hogy mindenfajta támogatás nélkül alakított egy kamaraszínházat?

– Hát lényegében igen. Tudja, amikor nem kaptam lehetőséget az élettől, s ahogy mondják, „üresben” lebegtem, akkor mindig megteremtettem annak a lehetőségét, hogy azt csináljam, amit szeretnék, s amihez értek. Így voltam a tánccal, az énekkel, a színészettel, a koreografálással, s így lett a színházcsinálással is. Persze itt már nekem kellett a rendezéssel is foglalkozni, mert erre pénz külön nem volt. És ha már elkezdtem rendezni, akkor nekem kellett az írásokat is alakítani, formálni, adaptálni. Tehát én lettem a dramaturg is. Persze inkább amolyan ösztönös, „átalakító” dramaturgnak tartom magam. És mivel mindössze csak egy-két színész volt körülöttem, ezért kezdtem monodrámákba. Volt, amikor a színész befolyásolta a darabválasztást, volt, amikor az adott mű hozta a színészt.

– Mikor és hol alakult meg a kamaraszínház?

– Bementem a Fészek Művészklubba, és előadtam az elképzelésemet Galambos Tibor igazgatónak, aki a legnagyobb meglepetésemre igent mondott. Így teljes odaadással vágtam bele a színházalakításba. Rendeztem, dramatizáltam, színészmesterséget tanítottam, de amikor kellett, világosítottam vagy kellékeztem. Tehát amolyan mindenes voltam. Fizetni csak ritkám tudtam a színészeknek, de igyekezetem olyan szakmai kihívásokat, lehetőségeket nyújtani, amitől megérte nekik a kamaraszínházban játszani. Habár rengeteg munkával, idővel, elfoglaltsággal járt, de megérte. Elfelejtett színészeket hoztam vissza a színpadra, valamint fiatal, pályakezdő színészeket indítottam el. Igyekeztem erőt és kitartást adni nekik – főleg a saját példaadásommal.

– Sikerek, kudarcok?

– Ezekből is jutott bőven. Mindkettőből. Ami a kudarcokat illeti, mindig a saját hibáimat néztem, nézem. Nem azt, amit mások rontottak el akarva akaratlanul, hanem amit én. Hiszen magamon tudok változtatni. Volt, hogy gyenge íráshoz nyúltam, de előfordult az is, hogy jómagam nyúltam rosszul a darabhoz. Azért sokszor elkeseredtem az emberi hozzáállásokon, gyarlóságokon. Mert tudja, ebben a szakmában ezekből van bőven. Talán túl sok is. Pedig a színész is elsősorban ember, s csak utána művész, és nem fordítva. De vannak, akik ezt másként gondolják. Tehát amikor elhanyagolt, nélkülözött színészekről van szó, akkor általában valamilyen formában maguk is tehetnek arról, hogy a szakma nem foglalkoztatja őket. Persze könnyebb mutogatni és másokra hárítani a kudarcok okait, levéve önmagunkról a felelősséget. Ami pedig a sikereket illeti, azokból is jutott bőven. Nem tudom itt és most mindet felsorolni. A dicséretet meghagyom azoknak, akik látták az előadásainkat, vagy a kollégáknak, akik kaptak valami értéket, valami emberit tőlem, vagy mondhatjuk a kamaraszínháztól. A kettő lényegében ugyanaz.

– Kik játszottak eddig, és milyen műveket mutattak be az elmúlt öt évben?

– A sor hosszú lenne, ezért csak néhány név: Helyey László, Imre István, Budai Tünde, Végh Ferenc, Veress Zsolt, Fantoly Nikolett, Kovács Molnár József, Farkas Erik, Andrádi Zsanett és még sokan mások. A szerzők: Sárdi Máriától, G. B. Sahw-ig, Karda Lászlótól, Batári Gáborig, Farkas Józseftől, Shakespeare-ig. De amit a kamaraszínház részéről hosszú távon járható útnak tartok, az a Keresztény-Zsidó Színházi Esték. Itt lényegében a művészetben megjelenő és a teológia által ihletett világirodalomból mutatunk be darabokat,
mint például a Szent Johanna, a Giordano Bruno, Ady istenes versei. A mi színházunk nem rendelkezik a klasszikus teátrum által igényelt díszlet- és ruhaparkkal. Szóval össze kell egyeztetni a realitást a megvalósíthatóság által diktált lehetőséggel. Na, ez a nehéz!

– Beszélgetésünk vége felé, milyen rövid- és hosszú távú elképzeléseik vannak?

– Április 14-én vendégjátékunk lesz Sopronban, majd 17-én Gyöngyösön. A következő évadra tervezem a Gellérthegyi álmokat  Karinthy Ferenc írásából. A főszereplők személyén még gondolkodom, van több jelöltem is. A másik bemutató a Spinoza című monodráma, amit Karda László íróbarátom írt meg. A harmadik William Mastrosimone Pulóvergyűjtők című kétszemélyes darabja lesz. Azt gondolom, hogy ahogyan Isten vezérelte eddig az utunkat (mások sorsnak mondják), úgy a jövőnket is irányítani fogja. Persze ez a bizalom nem lesz egyenlő az ölbe tett kézzel. Hiszen a „Segíts magadon, a Jóisten is megsegít” mondásnak mindig volt igazságtartalma.

Tóth Dezső