–Tavaly, a Mózes nagyszínházi bemutatója után megbeszéltük a színházvezetéssel, hogy az idén a Játékszínben rendezek egy darabot. Ez a hely meghatározó: intim szférát tud teremteni a nézők és a színészek között, együtt érezhetnek, gondolkodhatnak - sokkal inkább, mint a tágas nagyszínházi terekben. Itt olyasmit is el tudunk mondani, amit ott nem kiabálnánk világgá. Amikor a darabok között válogattam, eszembe jutott a Gőzben is. Annakidején, amikor Pécsen és Budapesten játszották, én el se olvastam, meg se néztem - hallottam, körülbelül miről szól, és elintéztem egy kézlegyintéssel, hogy ez biztos egy ócska kommersz. Most is csak a lelkiismeretem megnyugtatására olvastam el - legalább tudjam, mire mondok nemet.

– Aztán nem egészen így történt…

– Rájöttem, hogy nagyon hasonlít egy másik angol szerző, Peter Buckman művére, amit meg is rendeztem itt, Miskolcon még a nyolcvanas években. Az volt a címe: Most mind együtt. Egy zenekar, egy közösség együttéléséről, a nívós életért és munkáért való „mindent megtevésről”, az önfeladásról vagy éppen a nem feladásról szólt. Arról, hogy érdemes-e áldozatokat hozni a minőségért. Nell Dunn darabja pedig tulajdonképpen arról szól, ami mostanában a mi életünkben is sokszor kap hangsúlyt: a civil kezdeményezésről. Hiszen ezek a nők összefognak, hogy megmentsék a paradicsomukat – aztán amikor a törvényes út kudarchoz vezet, kialakul egy anarchikus, már-már forradalminak nevezető állapot. Idáig jut el a darab: tudnak-e hatni a környezetükre, van-e erejük ahhoz, hogy egy politikai döntéssel szemben tegyenek bele valamit a mérleg másik serpenyőjébe? Rendkívül érdekes, hogy hová képesek eljutni ezek a hétköznapi kisemberek, hogyan válnak törvényen kívüli épületfoglalókká, kvázi hősökké. 

– Ebből az aspektusból talán nem is annyira fontos, hogy ezek a szereplők nők.

– De igen! Nagyon fontos. Ha olvasta a Da Vinci kódot, akkor tudja: az a könyv nagyon sokat elmond a nőkről, akik sokkal fontosabb teremtményei ennek a világnak, mint a férfiak. Aztán megerősödik a kereszténység, és mert az egyháznak erre van szüksége, elkezdik gyártani a nő bűnösségének a bizonyítékait. Ettől kezdve lesz másodrangú a nő és elsőrangú a férfi. Ez a színdarab ugyanennek a gondolatnak a jegyében íródott. Azt sugallja: a nők nagyon fontosak, a nők érzékenyebbek, ők viszik valahogy az ügyeket – nem a politikában, hanem ami sokkal fontosabb, a családban. A nők viszik előre a világot, ők alkotnak, ők adnak új életet. Ennek a hat nőnek teljesen különböző a helyzete, ugyanakkor mindannyian kiszolgáltatottak: függenek a férfiaktól, de mindig harcolnak a maguk függetlenségéért – nem vetik alá magukat annak, amit úgy hívunk, hogy hímsoviniszta társadalom. Ha úgy tetszik, ez egy emancipált darab, ami azzal szembesít, hogy a nők rettenetesen sokat tudnának tenni a világért, ha hagynák őket.

– És ezzel Ön egyetért?

– Abszolút. Mert néha valóban az az érzése az embernek, hogy ezt a világot már csak a nők tudnák megváltani. De ma olyan helyzetben vannak az egész világon, hogy nem tudják megváltani. Nincs rá lehetőségük, nem kapnak labdát – labda nélkül meg nem lehet focizni.

– De a labdát meg lehet szerezni…

– Igen. Erről szól a színdarab.

– Persze - de mégiscsak félresikerült megváltástörténet ez: egy hamis paradicsom, a menekülés színtere az, amiért küzdenek. 

– Ilyen az életünk. Még azt sem mondhatom, hogy félresiklott próbálkozás ez, mert annak pejoratív értelme van. Az élet nem ad másra lehetőséget, ellene van a hím dominanciájú társadalom.

– A darabban nemcsak a női lét és lélek fontos, hanem a női test is, hiszen a helyszín egy fürdő…

– Ez szimbolikus hely. Nem véletlenül emlegetem az éden hasonlatot – a fürdő illatos, ott meleg, víz és pára van, valahol ott vagyunk a kék lagúnában, az álmaink szabadságában. Egy angol kisvárosban idáig lehet eljutni az álmokkal. Az persze nem fontos, hogy ez egy angol kisváros, legfeljebb annyi a különbség, hogy ott a fürdő helyén közkönyvtárat akarnak nyitni, nálunk viszont plázát vagy bankot építenének… A lényeg, hogy a hely szinte involválja a kitárulkozást - testileg és lelkileg is. Felszabadító közeg. Azt mondja az egyik szereplő: a gőzben mintha kilépne önmagából. 

– Tehát: mennyire lesz meztelen az előadás?

– Muszáj, hogy az legyen. Egy fürdőben mi legyen az emberen? De nyilván nem anatómiai ismereteket akarunk terjeszteni, a meztelenség ízléshatárokon belüli változatát kapják a nézők. Egyébként az olvasópróbákon fölmerült bennünk, hogy a nézőknek is le kellene vetkőzniük... De nyilván nem kell. Bár nagyon együtt vagyunk, nagyon intim a szféra, de a néző akkor is kukucskahelyzetben van. A színész be van világítva, a néző nincs, a maga sötétjéből, egy kicsit kívülről nézheti az eseményeket. De ha jó az előadás, lélekben talán mégis levetkőzik egy kicsit...

Csörnök Mariann

(Az írás megjelenik a Színházi Esték legújabb, 60 számában.)