Számtalan elismerés, és díj birtokosa. S méltán, mert kivételesen tehetséges és sokoldalú művész; tudja, hol a helye, tartása van. Mindentől és mindenkitől függetlenül megtalálja az örömét abban, ami a munkája és egyben a hivatása is. Mert a szó legjobb értelmében, ízig-vérig színésznő. – Ő Börcsök Enikő. – Bennem nincs bizonytalanság. Az nem baj, hogy nem vagyok nap mint nap a középpontban. Biztonságérzetet ad, hogy dolgozom a színházban, hogy mindig van munkám. Szerintem a rendezők és a színi igazgatók eleve úgy osztanak szerepet, hogy nem jó, ha valaki úgy megy a színpadra, hogy a néző rögtön egy tévében látott szereppel azonosítja. Szóval nem szívesen lennék szappanopera-hős. Na persze, könnyű ezt mondanom, mert nem is vagyok az. De ha mondjuk egy olyan típusú sorozatról lenne szó, amelynek mélysége is van, ahol szakmai kihívásoknak kellene megfelelni... Kifordult a világ, de nem hiszem, hogy egy színésznek feltétlenül az lenne a dolga, hogy mondjuk egy horgász műsort vezessen.
– A tévés szereplések mellett még biztos megélhetést nyújthatnak a szinkronszerepek. Azt nyilatkozta valahol, hogy nem hívják sokat a szinkronba, mert az nem fekszik igazán.
– Érdekes, a rádiózás sokkal jobban megy. Azt gyakrabban is csináltam. Szinkront jóval kevesebbet, így nem is lehet benne akkora rutinom. A szinkronszínészet komoly szakma. Már nem is tudom, mikor voltam utoljára szinkronizálni. De jó lenne! Tudom, hogy ebben számos kollégám sokkal jobb nálam: de hátha én is jobb leszek tőlük!
– Szimpatikus hozzáállás. Színpadi színészként mennyi önbizalma van?
– Ez változó.
– Feltételezem, hogy maximalista.
– Igen, az vagyok. Nem igazán szoktam elégedett lenni önmagammal.
– Mi lehet a jó mérce?
– Amikor jól érzem magam egy szerepben, akkor valószínű, hogy jó is voltam benne. De ezt azért nehéz eldönteni. S van úgy, hogy bennem marad egy szerep, amiből ha lett volna még tíz-tizenöt előadás, eljutottam volna odáig, ameddig mindig szeretnék. De leveszik a műsorról, a dolog bennem marad, s ez nyomasztó. Ilyen volt például Gorkijtól a Nyaralók.
– Ön gondolkodó színésznő. Nem volt ebből még soha kellemetlensége?
– Minden színésznek gondolkodnia kell.
– Elvileg. Akkor másképp fogalmazok. Nem minden rendező szereti, ha a színésznő gondolkodik.
– Nem hangoskodni kell, hanem belülről dolgozni. Én mindig azt tartom szem előtt, amit a rendező akar. S úgy teszem hozzá a saját elképzelésemet, hogy a kettő illeszkedjen egymáshoz.
– De olyan már előfordulhatott, hogy nem értett egyet a rendezői elképzeléssel.
– Persze, előfordult, s olyankor szenvedni szoktam. Elfogadóbbnak és nyitottnak kell lenni a gondolkodásra. S ha az embernek erős személyisége van, az úgyis átüt.
– De egyedül nem lehet.
– Egyedül nem lehet. Emlékszem, volt rá példa, hogy a nézők felszólaltak a rendezés ellen, a színész védelmében. A Játékszínben játszottuk Parti Nagy Lajos Ibusár című darabját, ahol a főszereplőt alakítottam. S az öreg nénik bekiabáltak, felálltak a székükről, s tiltakozásul elhagyták a nézőteret, mert ez a rendező mit meg nem tett ezzel a szegény színésznővel, vagyis velem. Pedig én nagyon jól éreztem magam a színpadon!
– Ritka kivételt képez! Rengetegen panaszkodnak – hozzáteszem, teljes joggal – a szakma mai helyzetére, a felhígulásra, a kiszolgáltatottságra.
– Szerintem mindenki csinálja a dolgát úgy, ahogy tudja; engem nem idegesít. Velem is megesett már olyan, hogy aláírt szerződésem volt egy filmszerepre és egyszer csak hallom, hogy a filmet már forgatják, csak nekem nem szólt senki. A szerepet természetesen valaki más játszotta.
– Aláírt szerződéssel ilyet...?
– Persze! De itt az a fő baj, hogy nem szóltak. Ugyan, mibe került volna a rendezőnek fölhívnia, hogy ne haragudj, sajnálom, de ilyen és olyan okok miatt mégsem te fogsz szerepelni a filmemben – és azzal le van tudva.
– S ha a történtek után a rendezővel esetleg összefutott valahol, akkor miként reagált az illető a találkozásra?
– Volt erre precedens. Fél év múlva véletlenül találkoztunk. Meglátott és egyszerűen csak beugrott a liftbe.
– Tessék..?
– Meglátott és beugrott a liftbe.
– Érdekes probléma-megoldó képesség... Ilyenkor mire tud gondolni az ember?
– Szerintem semmire... De a szakmában ilyesmi mindenkivel megtörténik. Rettenetesen kiszolgáltatott a színész. Már csak az a biztos, amikor leforgatták az emberrel a második napot.
– Az első nap még nem lenne elég?
– Nem.
– És mi van, ha már megkötötték a szerződést?
– Ha szerződésed van, akkor sem lehetsz biztos semmiben. Mert bármikor azon kaphatod magad, hogy – bár veled szerződtek le – más játssza a szereped. Vagy megkapod, te is játszod el, és nem fizetnek ki. Vagy közlik x hónap késést követően – miután már többször is átíratták a leadandó számlát –, hogy az eredetileg kialkudott összegnek – amin már elvileg jókora késedelmi kamat is ketyegne – csak a felét tudják kifizetni. S kell, vagy nem kell. De arra is volt példa, hogy egyáltalán nem fizettek.
– S ilyenkor mit tehet a színész? Gondolom a jogi útra terelésre se ideje, se fölösleges pénze. De nincs mondjuk vétójoga? Mondjuk, ha nem fizetnek, nem engedélyezi a film bemutatását!
– A vétójog megvan. Egyébként nincs hova jogi panasszal fordulni, hiszen a rendező bármikor megváltoztathatja a szereposztást. Ami pedig a film bemutatása elleni tiltakozást jelenti; ha már annyit dolgozott az ember a filmen – ráadásul ingyen –, legalább az az öröme legyen meg, hogy bemutatják a filmet. Nem?
– Erre nem tudok mit mondani. S ha egy olyan rendező, aki valamikor így kitolt önnel, egyszer újra forgatni hívná, elmenne?
– Igen.
– Na, most aztán végképp nem tudok mit mondani.
– Nézze, ha én nem megyek el, van még ezer másik, akit még be tudnak palizni.
– Értem.
– S az „ügynökösdi"-ben sem hiszek. Tudja, újabban menedzserük van a színészeknek. Már akinek. Nekem nincs.
– Miért nincs? Biztos önt is megkeresték.
– Persze. De milyen az, hogy egy ügynök harcolja ki azt a pénzemet, amit én nem tudok? Ugyanolyan az esélyem, hogy feladatot kapjak akkor is, ha nem képvisel senki. Mert ha valaki velem akar dolgozni, az megtalál. Ahhoz nem kell a fényképemet mutogatni.
– Logikus érvelés. Fura, hogy mindazok ellenére, amiket elmesélt, tudja, hol a helye és jól érzi magát a bőrében. Irigylésre méltó!
– Szerintem ebben a szakmában mindenki pontosan tudja, hol a helye. Itt, a Vígszínházban tényleg jól érzem magam. S ez nagy biztonságérzetet ad. Nem bánom, hogy nem egy nagy, úszómedencés budai villában lakom. Pedig régen egy színésznek ez dukált. De ugyan milyen jogon legyen a művész kiváltságos, ha az egész országban ilyen rossz a helyzet?
– Tényleg, vajon ma hol van a művész helye?
– A szórakoztató iparban. Bohócok vagyunk.
– De bohócnak lenni jó, nem?
– De. Csak manapság nem sok tisztelet övezi őket.
– Igaz. De a színház nézőtere estéről-estére megtelik.
– Igen. Tudja, sokat járok taxival és a sofőrök ilyenkor mindig elmesélik, hogy éppen miben láttak. Ugyanúgy a piacon is. Odamegyek a savanyú káposztás nénihez. És ott mindenki nagyon lelkes, szintén elmondják, hogy éppen miben láttak. Szeretnek érte, hogy megint hozzájuk megyek vásárolni. Szóval, bohócnak lenni mégiscsak jó...
Canjavec Judit
Megjelent: Szabad Föld
Fotó: MTI
| Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
| Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez! Legyen Ön az első! |
