– Jól érzem, hogy elbújik a világ elől és szinte csak a munkájának él?

– Ez az elbújás azért nem olyan egyszerű. Saját magamat figyelve azt tapasztalom, hogy minél többet él az ember, annál szemérmesebb lesz, annál gátlásosabb. S elgondolkodik azon, hogy jól csinálta-e az életét. Félre ne értsen, ez nem azt jelenti, hogy folyton a halálra gondolnék! Csak egyre inkább úgy érzem, hogy hasznosabban kellene eltölteni az időt. Például utazni. Vagy itt van az angol tanulás. Ez állandó terv az életemben, s még mindig nem vetettem el. Csak kell egy tanár, aki tud velem bánni. Szóval ez a fajta zárkózottság szerintem teljesen természetes és normális dolog.

– A zárkózottság nagyban függhet attól, hogy épp kik veszik körül.

– Mindig is szerencsés voltam. Olyan társulatokban dolgozhattam, ahol olyan emberek voltak, akikkel nemcsak a színpadon, hanem az életben is jól éreztük magunkat egymás társaságában.

– Pedig nem volt könnyű helyzetben. Híres édesapa és sikertelen felvételi a Színművészetire. Mindezeket a tényeket már számtalanszor említették Önnel kapcsolatban. Mint ahogy azt is, hogy kiváló – a szakma és a közönség által is elismert – színésznő. Csupa akadály, buktató – és elvárások.

– Igen, valóban sokszor kerültek szóba ezek a dolgok. Akkor éppen az volt az érdekes. Vonzott a színpad és eldöntöttem, hogy megcsinálom. Hogy igenis bebizonyítom: alkalmas vagyok erre a pályára. Elképesztő erő volt bennem, nagyon eltökélt voltam. Néha el is tűnődöm azon, hogy – tudja, ez is átértékelődik az emberben – szóval hogy ma már nem akarnám mindenáron... Illetve akarnám mindenáron, de idővel megtanultam különbséget tenni a dolgok fontossági sorrendjében.

– De még ma is ilyen, nem?

– Tulajdonképpen igen. Ám idővel minden változik, s nem csak a test, hanem a lélek és a szellem is.

– Azaz új utakat kell keresni.

– Igen. Magánemberként és szakmailag egyaránt. Itt a Krétakör Színháznál szintén új utakat, új megfogalmazásokat keresünk. Mindig olyan előadásokban dolgoztam, ahol megfejtettük a színdarab különböző rétegeit. Itt új rétegek vannak, új törvények és fiatal kollégák. Közben persze el kell viselni a keresés kudarcait is. Az ilyet nagyon nehezen fogadom el.

– De mindig keresi a kihívásokat, és ha valahol állóvizet tapasztal, úgy érzi, tovább kell lépnie oda, ahol vannak még útkeresők?

– Nagyon szerettem a Katona József Színházat. De ha ott maradok, még mindig ugyanazokat a fajta szerepeket kapnám. Pedig Kaposvárott annak idején például Miladyt játszottam Schiller Ármány és szerelem-jében! Sosem gondolná az ember, hogy egy ilyen szerepet épp rám osszanak! Mégis megkaptam! Most pedig Schilling Árpád rendezésében Csehov Sirályában Arkagyinát játszom.

– A pályán eltöltött évek során számtalan szerepben láthattuk –  filmen és színpadon egyaránt. A manapság divatos show-műsorokban azonban nemigen bukkan föl. Valahol azt nyilatkozta, hogy inkább a színpadi munkát tartja fontosabbnak és szeretné, ha a saját döntései nyomán élhetne.

– Igen. Mindig arra készülök, hogy sosem fogok olyan szituációban dolgozni, és úgy élni, amivel nem értek egyet. Persze, nem könnyű. S elképesztő munka van benne. Ha épp üresjárat volt a munkában, akkor kitaláltam valamit. Közhely, de nem lehet várni arra a bizonyos sült halra. S az ember sosem nyugszik. Persze, akadtak szörnyű feladataim is. De kemény elveket vallok, s olyan jó iskolám volt, hogy nem tudok változni és nem is akarok. Hajléktalan csak nem leszek...

– De már ez is eszébe jutott.

– Persze, megfordult a fejemben. Tudja, amikor a Katona József Színházban dolgoztam, arrafele sok hajléktalannal találkozik az ember nap, mint nap. De szerintem mindenki saját maga felelős a sorsáért. S mindennek van kifutási ideje. Nehéz manapság és sajnos sokakat rákényszerítenek, hogy ócska ember legyen. Egyre borzalmasabb a helyzet. Fiatalon a pályám volt a legfontosabb. Nem érdekelt semmi más. De ma már nem lehet a mindennapi élet mellett csak úgy elmenni.

– Ez a munka-mánia egyfajta elrejtőzés a valódi élet elől, egyfajta menekülés.

– Nem, ez nálam nem menekülés volt, hanem inkább az, hogy megtaláljam magamat. S a mai napig boldogan dolgozom! Mint a gyerek, aki önfeledten játszik; ugyanazok az örömök. Tévés szereplésekre is – s ez alatt nem a szakmai kihívásokat értem – inkább csak akkor megyek el, ha úgy érzem, ezzel jót teszek. Mondjuk a társulatnak, vagy a produkciónak. Pont ma hívott föl telefonon egy barátom, akinek újságíróként az a dolga, hogy a bulvárosabb információkat kérdezgesse tőlem és a többi ismert embertől. S lám, ezt a műfajt is lehet nagyon jól csinálni! De abban sem hiszek, hogy egy újságot csak így lehet eladni. Hiszen a valóság-showk előtt ugyancsak voltak újságok, s akkor is elfogytak valahogyan, nem?

– A kérdés magáért beszél. Első a munka, és külön tisztelendő, hogy országosan ismert színésznőként, a főváros egyik legjobbnak tartott kőszínházából átszerződött egy sokáig csak alternatívként működő csapathoz, a Krétakör Színházhoz. A döntése beigazolódott, hiszen a társulat – állandó játszóhely nélkül is – sikert sikerre halmoz, itthon és külföldön egyaránt.

– Schilling Árpád rendezésében nem lehet két egyforma előadást látni. A színházunk már nem alternatív, s kap némi támogatást is. De a legnagyobb probléma az, hogy minden államilag támogatott színházat megsanyargattak, ami a mi létünket is befolyásolja. De most is négy bemutatónk lesz.

– Mit szóltak a barátai és ismerősei, amikor otthagyta a Katonát?

– A barátaim nagyon irigykedtek. S azt mondták, szuperul döntöttem. Persze vannak olyanok, akiknek akadnak fenntartásaik. Akiknek nem tetszik, amit mi itt csinálunk.

– Ízlések és pofonok.

– Igen. Mindenesetre szerintem a társulat jelenleg az ország legjobbja. Úgy vélem, minden jó társulat egy nagyon erős szellemi vezető köré tömörülő tehetséges emberek gyülekezete.

– A Krétakör Színház előadásai kiváló színfoltok a hazai –  sajnos többségében kissé begyöpösödött – színházi produkciók között. Új színek, új hangok, s csupa-csupa élet. Fölfelé fut a szekér. Nem akarok vészmadárnak tűnni, de nem félnek attól, hogy mi lesz, ha a sikeres együttműködés túljut a csúcson? Hiszen egyszer óhatatlanul is bekövetkezik a fölemelkedés után az elfáradás, és az elmúlás.

– Persze. Azon dolgozunk: mindig új formákat kell keresni. S ott a lényeg, hogy ez a forma éppen mi. Természetesen új formát találni nehéz. De azt a nem új formát megtalálni – ez a mi feladatunk. S amíg sikerül, addig nincsen baj. Kell, hogy legyen egy szellemi vezető – s ez sosem korfüggő.

– Másfajta közönség jár a Krétakör Színház előadásaira, mint akik előtt a Katona József Színházban játszott?

– Itt a fiatalok a dominánsak. A Katonában azt éreztem, együtt öregszünk a nézőkkel.

– Mikor jut el egy önmagával szemben igényes színész arra a pontra, hogy azt érezhesse, most már tényleg színész vált belőle? Egyáltalán van ilyen pillanat, esetleg ez egy folyamat eredménye, vagy ilyen egész egyszerűen meg sem fordul a művész fejében?

– Ha valaki négy éves korától balettozik, mint ahogy én tettem, annak ez sok mindent meghatároz az életében. Egész egyszerűen vonzott a színpadi lét. Azt pedig, hogy éppen milyen vagyok egy előadásban, a visszajelzésekből lehet érezni. Bár Kaposvárott, annak idején, amikor az Ahogy tetszik-et játszottam... az volt az első szerepem és a közönségnek is nagyon tetszett. Lehetett tudni, hogy ez most valami fontos dolog. A megjelent kritikákban viszont még a nevemet sem írták le. Sokszor vélem úgy egy szerepnél, hogy én ezt nem tudom hibátlanul megcsinálni. De hogy színésznőnek érezzem magam, azt mindig kívülről kapom. Legbelül pedig mindig pontosan tudom, hogy az adott feladatban én mit végeztem. Tudom, hogy milyen vagyok.

– Gondolom, van néhány olyan ember is, akinek ad a véleményére.

– Vannak talán hárman vagy négyen, akiknek számít a véleménye.

– Egy színészt mindenképpen behatárol az alkata. Tehetséggel persze sokféle akadály áthidalható.

– Az a lényeg, hogy miként sugárzik valaki belülről – és felülről (mondja a homlokára mutatva). S jó, ha minél többfajta szerepet kap az ember. A természettől kapott alkatot át lehet és át is kell lépni, de persze azért vannak határok.
 
A következő pillanatban már szabadkozva elnézést kér tőlem, mert sajnos jó ideje türelmetlenül várja egy másik riporter is, akivel szintén megbeszéltek egy találkát. Kicsit keveslem a rendelkezésemre álló időt, de feszélyez is, hogy várnak rám, illetve beszélgető partneremre. Talán azért ez a kavarodás, mert Csákányi Eszter azt hitte, előző nap fog velem találkozni? Azt mondja, nem baj, hisz a játszóhely közelében ülünk, s ő most mindennap erre van. Elnézést kérő bólintás a kollégának és próbálnék elköszönni, de mire észbe kapok, Csákányi Eszter már el is tűnik a szemem elől. Meg sem próbálom követni. De talán nem is kell. Egyszerűen csak elég örülni neki; hogy van, és épp olyan, amilyen. 

Canjavec Judit

Megjelent: a Budapesti Lap