– Az alaptámogatásra minden színháznak még sokáig szüksége lesz. Persze, az igazi támogatás az lenne, ha minden ember meg tudná fizetni a valódi árán a színházjegyet. Ma inkább az a jellemző, hogy az adót elkerülni képtelenek pénzén fenntartott színházak előadásait az adókerülők serege élvezi. Ami az alaptámogatás fölötti támogatást illeti, az a produkció – jobb szó híján – közösségi hasznának a függvénye. Ennek sajnos egyetlen objektív mércéje van, s ez a nézőszám. A színielőadás – legyen bármilyen nagyszerű – nem jön létre, ha nincs közönség. Az üres színház nem színház. Ott semmi sem született. Hogy mit – és főleg hogyan – nyújt a publikumnak egy-egy előadás, az annyira szubjektív, hogy a jelenlegi, nem mindig csupán művészi érdekekkel átszőtt világunkban aligha vehető figyelembe.

– Kicsit talányos a megfogalmazás...

– Az élet is talányos. Bővebben: két hibát követhet el a színház. Az egyik, amikor nem tesz semmit, és csak a biztos sikerre számító darabokat mutatja be – kiszolgálva akár a legprimitívebb igényeket is. A másik, amikor túlságosan is modern, újszerű az előadás; egy olyan formai világba visz, amelyet a nézők nagy többsége még nem ért, ezért nem is élvez. Így megalázva érzi magát és elmarad a teátrumból, amely ilyenkor riadtan, szégyenkezve visszakullog a jól bevált hagyományoshoz és soha nem látott bukfencekkel igyekszik visszaszerezni a közönség elvesztett kegyeit. Tehát valahol a kettő között kell az intézménynek egyensúlyoznia.

– Mindaz, amiről eddig beszéltünk, csak egy szelete annak a problémahalmaznak, amellyel a művésznek nap, mint nap meg kell küzdenie. Először is: hihetetlenül erős függő viszonyban van, hiszen színpadi léte a mindenkori igazgatótól és a rendezőtől függ. Szerepet visszaadni nem ajánlatos, mert akkor egyhamar nem akad új lehetősége. 

– A mi szakmánk ötven évvel ezelőtt kettévált. Az igazgató és a rendező átkerült a hatalmi oldalra, munkáltatóvá lett, s mindaz, ami a falakon belül folyik, a parancsuralmi rendszer képeit idézi. Bár nagyot változott körülöttünk a világ, az igazgatók a biztonságot jelentő közalkalmazotti székből, tisztes nyugdíj várományosaként uralkodnak a vállalkozóvá kilökött színészek fölött. Amíg a munkaadók nem a művészek által keresett pénz egy részéből élnek, hanem kegy gyanánt szétosztják a támogatást, addig a színház nem fog a világban egyébként megszokott módon működni. Jellemző annak a fiatal rendezőnek a nyilatkozata, aki szó szerint ezt mondta: “megtanultam miként kell pszichológusnak, diktátornak és reálpolitikusnak lenni egyszerre, amennyiben az előadás érdekében figyelembe vesszük az emberi tényezőket, s megértjük a nemekből, az életkorból vagy a betegségekből származó konfliktusokat, mi több kezelni tudjuk a hisztik, műbalhék, illetve szövegek mögött meghúzódó helyzeteket. Mindezek nyomán vehető rá a színész mindarra, amit szeretnénk elérni." Döbbenetes. Az már eszébe sem jut, hogy ha esetleg megkísérelné összegyűjteni azokat, akikkel azonos módon gondolkodik, akkor közös munkával, megállapodással sokkal hatékonyabban és eredményesebben, netán sikeresebben dolgozhatna, mint a megalázó módszerek segítségével. Az ifjú rendezőtitán arra sem gondol, hogy ha már egy maroknyi színészt sem talál, aki önszántukból és szívesen megvalósítanák elképzeléseit, vajon lesz-e egyáltalán közönsége mondandójának. De mindezért nem hibáztathatom, hiszen ő ezt tanulta. Sőt, tanárai is készen kapták azt az elferdült színházi világot, ahol az igazgatók és a rendezők elhagyva természetes szövetségeseiket, a színészeket, hatalmi oldalról kezdték megparancsolni a művészetet. Itt a színész nem alkotótárs, hanem alattvaló, sőt, bérét tekintve rabszolga, akinek testével, lelkével, szabadidejével rendelkezni kíván ura és parancsolója. Köteles tűrni minden szeszélyt, a gyermekként kezelést, a hülyének nézést, a letorkolást, a visszaélést hivatásszeretetével.

–Mit tesz a valóban megalázó helyzet ellen az érdekvédelem?

– Az ugye nem kétséges, hogy a mi színházi vezetőink – tisztelet a kevés kivételnek – hallani sem akarnak a szakszervezetről, hiszen csak korlátlan hatalom birtokában lehetnek sikeresek. Akkor senkit sem kell meggyőzniük gondolataik fontosságáról, elképzeléseik nagyszerűségéről, kényszeríthetik az embereket a fölkészületlenség, a gondolattalanság miatt szükségessé váló túlmunkára, a művészt ingyenes tévé-felvételre, alkatától idegen szerep, megalázó feladat eljátszására, mely szüntelenül figyelmezteti pária voltára. Ordítozni lehet vele – hogy pirulva, csöndben nyeljen egyet. Ezért hallom egyre gyakrabban, hogy a színészek reszkető gyomorral közelednek az új darab szereposztását hirdető tábla felé. Ezért van az, hogy sok tehetséges, fiatal kolléga inkább vállalja a bizonytalanságot, de hallani sem akar arról, hogy társulati tagként lépjen színpadra.
A működő szakszervezet a demokrácia alappillére. Ott nincs demokrácia, ahol burkolt vagy nyílt fenyegetéssel ki lehet tiltani a munkahelyről az érdekvédelmi szervezetet. Komoly szemléletváltozásra van szükség. Számomra úgy tűnik, hogy a munkavállalók végre kezdenek hinni abban, hogy összefogással megteremthetők a kívánatos új viszonyok. Világosan el kell határolni egymástól a munkaadók., a munkavállalók és a finanszírozók csoportját, amelyek tárgyalóasztal mellett megállapodnak a munka értékében és a munkavégzés feltételeiben. A színházi munkavállalók közösségi és – ha kell – egyéni védelmét a szakszervezet látja el. El kívánjuk érni, hogy a pályázati kiírásnál feltétel legyen, hogy a kinevezett vezető köteles megállapodást kötni a reprezentáns szakmai szakszervezettel, akkor is, ha azt a színházból akkorra már kiirtották. Nem álljuk útját semmiféle szerződftetési formának, ha az valóban a felek közös akaratán nyugszik. Ám szakszervezeti egyeztetés nélkül minden állapot diktátum, amely az erőszakos és gátlástalan kisebbségnek kiszolgáltatja a gyengébb többséget. Az állam alapfeledatai közé tartozik, hogy minden polgára érdekeit képviselje. Azokét leginkább, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy alapvető és jogos érdekeiket érvényre juttassák.

– Konkrétabban mit jelent mindez?

– Kollektív szerződésekre van szükség. Hiányuk kaotikus állapotokhoz, kiábránduláshoz, cinikus szkepszishez vezetett. Rendeletben kell rögzíteni, hogy senki sem kényszeríthető jelenlegi közalkalmazotti szerződésének átalakítására. Nem lehet a továbbiakban a munkavállaló alkalmazásának legfontosabb előfeltétele, hogy tud-e számlát adni, ne kényszerüljön könyvelőt tartani az, aki még a saját szűkös megélhetésére valót is alig képes megkeresni. Mindenkinek szabadon kell döntenie arról, miként kíván szerződni. A támogatásnak pedig állnia kell ezt a rögtön visszatérülő összeget. A kényszervállalkozásba kergetett színészek csak saját vállalkozásukkal szemben léphetnek föl követelésekkel, ugyanakkor a szerződések nem mint két egyenrangú vállalkozás kezelik a feleket, hanem pszeudó-alkalmazotti szerződések készülnek. Az állami bérfejlesztéseknél figyelembe kell venni, hogy a költségként elszámolt művészeti szolgáltatások is a bér körébe tartoznak. Nem a munkavállalók tehetnek a kialakult helyzetről, amelynek alapvető oka a túlzott adóteher és a tb-járulékok, valamint a nem megfelelő szintű, vagy talán nem igazán jól fölhasznált állami támogatás.

 – A fölsoroltak valós, húsbavágó problémák. Bőven van feladata a szakszervezetnek.

– Ha megpróbáljuk mindazt, amit elmondtam, képviselni, rögtön a fejünkhöz vágja valaki, hogy művészetellenesek vagyunk. Nem kívánunk útjába állni semmiféle művészeti tevékenységnek, egyszerűen csak tisztességes bánásmódot, emberi körülményeket és a munkával egyenesen arányos jövedelmek biztosítását várjuk el a munkaadóktól. Az önkormányzati színházak színészeinek művészeti pótlékot kívánunk kiharcolni, mert megszégyenítő és tarthatatlan a bérhelyzet – különösen a vidéki teátrumokban. A kormányzat igyekezete tiszteletre méltó, ahogyan anyagi biztonságba helyezte a nemzet színészeit, de erre még sok közszeretetben és köztiszteletben megőszült vidéki és budapesti színművész is rászolgált volna. Az igazi öröm az volna, ha a munkánkat díjaznák méltóképpen. Hivatásunk a világ minden tájáén tisztes megélhetés forrása. El kell érnünk, hogy nálunk is így legyen!

Körmendi Zsuzsa