– Csengetett? – kiált rám, mielőtt még megnyomhatnám a csengőt. Még nem! - kiáltom vissza, s úgy érzem magam, mint akit rajtakaptak valamin. Hogy min is? Igen, éppen erőt gyűjtögettem Máthé Erzsi háza előtt, amikor a Nemzet Színésznője meglepett. Mosolyogva lépdelek be az előttem kinyíló elektromos kapun, s mikor a házhoz érek, zavartan magyarázom Máthé Erzsinek, hogy sikerült megelőznie. – Megelőztem egy újságírót! Ez jó! – nevet fel boldogan és talán elégedetten is, miközben betessékel a házba.

„Van mire emlékezni. 1973-ban Jászai Mari-díj. 1994-ben nyugdíj. Jelenleg öt szerepet játszom a Madách Színházban. Azt hiszem, ma is munkálkodik bennem valamiféle ellentmondás. Néha úgy érzem, ki kell egyeznem a múló idővel, sorsommal. Nem kell mindig hangoskodni, alkotó lázban égni, harcolni képzelt hegemóniákért.

Egy ember, két szenvedély. Egy fantasztikus művész, és egy varázslatos személyiség. Gyermeksebésznek készült, színésznő lett. Méghozzá nem is akármilyen. De a legszebb álmaiban még mindig operál. Arról a szenvedélyről beszélgettünk, ami a színházhoz köti, és arról, ami a gyermeksebészi pályához. Élmény volt inni a szavait, nézni a szeme ragyogását. Kútvölgyi Erzsébettel való találkozásom megajándékozott egy ritka élménnyel: újra szenvedélyesen beleszerettem az újságírásba.

Amikor a telefonban megkérdezte tőlem, miért szeretnék vele interjút csinálni, s egyáltalán, hogyan jutott eszembe, hogy épp vele, lelkesen ecsetelni kezdtem, milyen sokszor láttam őt a színpadon, és mennyire szeretem. Miután letettem a kagylót, először ujjongtam, hogy sikerült meggyőznöm, de rögtön utána el is szomorodtam. Ugyanis belegondoltam abba, vajon mi az oka annak, hogy az ország egyik legkiválóbb színésze ilyesmit kérdez tőlem?

Budapesten – valódi világvároshoz méltóan – szép számmal vannak színházak. Leginkább minisztériumi, fővárosi vagy kerületi támogatással működnek. Közülük egyetlenről mondható el, hogy száz százalékig magántulajdonban van, és ez a tény januárban már negyedszázados születésnapját ünnepli. Bizony, 25 esztendeje alakult a Karinthy Színház, lánykori nevén a Hőköm Színpad. Most, amikor nincs olyan teátrum, amelynek vezetője ne panaszkodna anyagi gondokra, logikus a tulajdonos-igazgató, Karinthy Márton mellének szegezett kérdés: hogyan tartja életben a színházat?

Találkoztam egy igazi emberrel. Almási Éváról sejtettem, hogy izgalmas személyiség, s azt is, hogy okos – és nem mellékesen: tudtam, hogy kiváló színésznő. De arról fogalmam sem volt, hogy eddigi életem legemlékezetesebb beszélgetését köszönhetem majd neki. Pedig így történt – és lenyűgözött.

Azt mondják, az ember sohasem felejti el az elsőt. Hát, nem mondom, hogy nem tölt el némi izgalommal, hogy életem első riportalanyával találkozom újra. Amint belépek a kávézóba, azonnal kiszúrom. Mert jelenlétének súlya van: egyszerűen oda kell figyelni rá. Nem csodálkozom azon sem, amikor fizetéskor a kávézó vezetője szinte a földig hajolva kér engedelmet, hogy vendégül láthassa a Művésznőt, ja és persze a beszélgető partnerét is. Jóleső elfogódottsággal nézem a jelenetet, amint igazi, jó értelemben vett dívaként fogadja a bókokat, az elismerést, s amikor őt figyelem, mindez olyan természetesnek, olyan magától értetődőnek tűnik. Mert egy vérbeli, klasszikus értelemben vett művész ül velem szemben. Akinek jól érezhető aurája van. Az értékek a helyükre kerülnek, és a világ – hacsak néhány pillanatra is, de valahogy – a helyére billen. Moór Mariannával készíthettem interjút – immár a második alkalommal.

Jó néhány esztendővel ezelőtt hatalmas vitát váltott ki az értelmiségiek körében, hogy Hernádi Gyula író a televízió nyilvánossága előtt kijelentette: sokféleképpen szépíthetjük a dolgot, ám a tény tény marad: a kultúra áru. Mára bebizonyosodott, hogy a megállapítás igaz, sőt, még sokkal húsbavágóbb, mint azt bárki is gondolta volna akkor. Erről már sajnos senkit sem kell meggyőzni, hiszen az élet minden területén a piaci szempontok érvényesülnek. A színházak ugyan kapnak állami támogatást, de ez általában édeskevés ahhoz, hogy fenntartsák magukat. Az intézményvezetők a multiknál, a bankoknál kilincselnek, hogy azok szponzorálják a színházat, vagy az egyes bemutatókat, s emellett vadul takarékoskodnak – elsősorban az intézményben dolgozók bérén. Erről és az ezzel összefüggő kérdésekről beszélgettünk Konrád Antallal, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnökével.

Számtalan elismerés, és díj birtokosa. S méltán, mert kivételesen tehetséges és sokoldalú művész; tudja, hol a helye, tartása van. Mindentől és mindenkitől függetlenül megtalálja az örömét abban, ami a munkája és egyben a hivatása is. Mert a szó legjobb értelmében, ízig-vérig színésznő. – Ő Börcsök Enikő.

A színész-szakma jócskán felhígult. S ezzel sajnos nem mondtam újat. Műsorvezetőkből lesznek a sztárok, s a televíziós sorozatok nagyobb hányadában nem profi színészeket szerepeltetnek. Róluk sztoriznak a címlapokon, őket választják példaképül a fiatalok. Aki pedig a színpadon dolgozik, arról kevesen tudnak. Miként éli meg mindezt egy olyan művész, aki akkor volt pályakezdőt, amikor még nagyobb becsülete és nagyobb rangja volt a mesterségnek? Többek között erről beszélgettünk Bánsági Ildikóval, akinek fölösleges lenne fölsorolni a szerepeit, vagy éppen a díjait. E nélkül is tudja mindenki, hogy kiváló színésznő.

Hihetetlenül udvariasan tud nemet mondani. Mintha különórákon képezte volna erre magát. Bizonyos kérdéseknél elzárkózik a válaszadás elől, mert úgy tartja, van a művész, akinek színpadi alakításai, esetleg az egyes szerepekkel kapcsolatos gondolatai a nagyközönségre tartoznak, s van a családban élő magánember, aki a publikumtól lehetőleg teljesen távol tartja magát. Ám tulajdonképpen csak a felszínen. Hiszen igazán azok a színészek hitelesek, azokat fogadja szívébe és tartja nagyra a közönség, akik képesek saját érzéseiket, gondolataikat lepucérítva a nyilvánosság elé tárni: - Nézzétek, ilyen vagyok, ez van belül! Juhász Gyula szerint "A színészet izom- és idegmunka. Aki még a lelkét is beleadja, az már nem is színész. Az már művész, aki a mulandó órákat az örökkévalósághoz igazítja." Valami ehhez hasonlót érzett az ember akkor, amikor Mácsai Pál tolmácsolásában láthatta a Komédium Színházban az Azt meséld el, Pista! című Örkény-összeállítást.

Különleges nő, különleges személyiség, különleges életút, különleges pálya. Szilágyi Enikő olyan művész, aki szétrobbantja a skatulyákat. Színésznő, aki határokat lép át, műfajokat teremt.

Nagyon szeret élni. S ha teheti, kiélvezi minden percét. Hedonista lenne? Lehet. De valamit tudhat! Rendező, főrendező, művészeti vezető, a Magyar Televízió egykori főrendezője, művészeti igazgatója, elnökhelyettese, majd kétszer a Magyar Állami Operaház főigazgatója, számtalan rangos díj tulajdonosa... Szinetár Miklós épp az étterem egyik specialitását, a húsos kocsonyát fogyasztja, mert mesélték neki, milyen jó. Kipróbálja, és elégedettnek tűnik. Én meg bőszen kérdezgetem az egykor üstökösként a szakmába berobbanó művészt, aki hajdanán modernizálta a zenés színházat.

Már a telefonos egyezkedés közben elkezdtünk nevetni. S talán azok voltak találkozásunk legfontosabb pillanatai, amikor csak felszabadultan nevettünk. A tét az volt, hogy nyilatkozik-e nekem, vagy sem. Hónapok óta húzta, halasztotta, s tudtam, hogy nem szívesen bólint rá. Úgy véli, mindent elmondott már, minek az interjú? Próbálom nem föladni, csatázunk; ő kifogásokat hoz, én próbálom megcáfolni, s közben egyre többet nevetünk. Időnként kiszól nekem: „Ügyes..! Nagyon ügyes!” – és újra nevetünk. Könnyednek tűnik a csata, bár én közben titkon izzadok: a tét nekem a fontosabb, de a folytonos halogatással jobb lesz a helyzetem, mert elkezdhetek a bűntudatán lovagolni. S végre enged: megvan! Tudtam, miattam kevesebbet alhatott a szabadidejében, s titkon talán bosszankodott is miatta, de mégis szánt rám időt! – Ám azt is tudtam, a neheze még hátra van.

Budapest egyetlen magánszínháza, a Karinthy Színház idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. A különleges évadot bemutatóval kezdték, Joe Bettancourt A New York-i páparablás című vígjátékával. A premier után beszélgettünk a színház igazgatójával és alapítójával, Karinthy Mártonnal.

Nell Dunn: Gőzben. Egy nálunk alig ismert angol drámaírónő hat nőre írt színműve. Kifejezetten női darab – amit egy férfi, Csiszár Imre visz színpadra a miskolci Játékszínben. Miért épp Dunn, miért ez a darab és miért a nők?

Azt mondják, Gálvölgyi János humorista. – Saját bevallása szerint színész. A köztudatban pedig népszerű nevettető, aki folyamatosan jelen van a médiában. Kevés művész büszkélkedhet ilyen folyamatos siker-szériával. Kérdés, persze, hogy a sikernek mi a tulajdonképpeni ára. S hogy még így is megéri-e.

Ónodi Eszter az egyik legismertebb, legsikeresebb és legnépszerűbb fiatal színésznőnk. Számtalan filmes és színházi szerepet tudhat a háta mögött, s a nagyközönség igazi sztárként tekint rá.Tehát dívára számítottam. Ehelyett egy jól gondolkodó, mindenféle sztár-allűrtől mentes emberrel beszélgethettem. Pedig – mint a fentiek is bizonyítják – lehetne oka nagyképűsködni, divatos szóhasználattal élve, megjátszani magát, ám nem teszi. Holott színházi feladatai mellett változatlanul megjelenik a filmvásznon is.

Örvénylik, hömpölyög, a lehető legtisztább természetességgel árad. Szinte minden porcikája a színházé, mert a szó valódi, de jó értelmében véve megszállott munka-mániás. Beszélgetünk, csapong. Ösztönös őserő árad belőle, s csak bámulva figyelem az életben ugyanúgy, mint a színpadon. Ő Csákányi Eszter.

Megkésett vallomás tett egy szombat délelőtt a televízió nyilvánossága előtt Sándor Pál filmrendező. A téma a Bohóc a falon című, 1967-ben készült filmje volt. A beszélgetésen az egykori alkotógárda néhány tagja volt jelen, köztük Venczel Vera művésznő is. Fölelevenítették a forgatás epizódjait, s egyszer csak Sándor Pálból spontán és nindenki számára váratlanul kibukott: - Hogy én milyen szerelmes voltam akkoriban Venczel Verába! Hihetetlen erőfeszítésembe került, hogy eltitkoljam, és a film érdekében ezen fölülemelkedjem. S milyen a véletlen: éppen az oly sokáig visszafojtott szavak elhangzásának délutánján ültünk le beszélgetni Venczel Verával.

Lakója egyéniségét teljes mértékben tükröző, kényelmes, minden fölösleges cicomát nélkülöző lakás. Legfőbb dísze a falakon kívül van: egyszerre látható a teljes pesti panoráma, és a budai oldal jó része is. A könyvespolcon fő helyen Ady Endre és József Attila kötete, Ady halotti maszkja, meg egy bekeretezett fénykép: nemes arcélű, fínom vonású asszony – az édesanya – két, világra csodálkozó szemű kislányával. Sehol egy plakát, egy jól sikerült, színes fotó – semmi, ami arra utalna, hogy egy mindenki számára közismert, Kossuth-díjas és valamennyi egyéb művészeti díjjal is elismert színésznő otthona ez, valaki olyané, akiről hazai viszonylatban nyugodtan állíthatjuk, hogy nagy sztár, a közönség kedvence: A Psota. Így, két nagy kezdőbetűvel. Keveseknek adatik meg ebben az országban ekkora elismerés. A Psota, aki egyformán nagyszerű drámában és vígjátékban, aki kitünően táncol és énekel, aki ha kell, bohóc, ha kell tragikus hősnő, aki már mindent csinált a színpadon, egyedül talán operát nem énekelt – bár amint mondja, szeretett volna.

Furcsa, határozott, nagyon okos és rendkívül zárkózott ember. Órákon át beszélgettünk, s mintha azon versengtünk volna, ki képes előbb megnyitni a másikat. Úgy éreztem, irányít, és hosszú idő elteltével döntött: most megnyílik. Bizonyos vagyok abban, hogy nagyon sokat tanultam Kishonti Ildikótól.