Gyermekkora zavaros körülmények között telt. Apja gazdag polgár, anyja cselédlány, mostohaanyja nevelőnő volt, ő maga élete első néhány évében törvénytelen gyereknek számított. Strindberg az érettségi után beiratkozott az uppsalai egyetemre, ám tanulmányait félbehagyta. Tanítóként, újságíróként, majd a Királyi Könyvtár segédkönyvtárosaként dolgozott, de inkább a színház és az írás érdekelte.

A vágyott hírnevet az 1879-ben megjelent A vörös szoba című regénye hozta meg számára, amely a svéd naturalizmus első átütő erejű alkotásaként nagy vihart kavart. Drámái, kultúrtörténeti írásai, kíméletlen szatírával átitatott politikai, társadalmi pamfletjei révén hamarosan a századvég és a századforduló egyik legnagyobb hatású és legvitatottabb alakja lett.

Magánélete meglehetősen zaklatottan alakult, három házassága futott zátonyra. 1884-ben, amikor kiadta Házasodjunk! című novelláskötetét, vallásgyalázás címén pert indítottak ellene. A magán- és közéleti viharok elől többször is önkéntes száműzetésbe vonult: élt Franciaországban, Svájcban, Dániában és Berlinben. Sorsának kríziseit hűen tükrözi 1897-es Inferno című önéletrajzi írása. Ebben az időben a nietzschei filozófia, majd a katolicizmus felé fordult, végül egy személyes, misztikus hitet felépítve került ki a válságból. Drámaírói működése és színházi tevékenysége jelentős hatást tett mind a svéd, mind a külföldi színpadokra.

Pályája korai szakaszában romantikus történelmi drámákat írt (Olaf mester). Az 1880-as évek végén íródott darabjai éles társadalomkritikájú naturalista szemléletet tükröztek (Az apa, Pajtások, Számum, A hitelező, Júlia kisasszony). Jellemei nem állandóak, alakjait folytonos változásban, fejlődésben ábrázolta. Az általa kialakított új dráma egyfelvonásos szerkezetű, megszakítás nélküli, időtartama másfél óra. Elsőként dolgozta ki a kamaraszínház irányelveit, és terveit meg is valósította. A századfordulón a szecesszió felé fordult, darabjai megteltek sejtelmes szimbólumokkal, indulatos, öncélú kegyetlenkedésekkel, ködös miszticizmussal. 1907-ben megalapította az Intima Teaternt, amely 1910-ben csődbe ment.

Utolsó éveit visszavonultan töltötte. Pályája végén a szocialista Aftontidningen című lapban cikksorozatot közölt a demokratikus eszmék védelmében, ami konzervatív oldalról óriási felháborodást váltott ki. Ez a Strindberg-harc néven emlegetett közéleti szereplés hozzájárult ahhoz, hogy 63. születésnapján több tízezres tömeg köszöntse, és gyűjtés eredményeként „ellen-Nobel-díj" gyanánt nagy összegű adományt adjon át neki.

Strindberg 1912. május 14-én gyomorrákban halt meg. A legérzékenyebb életrajzot Életjáték címmel honfitársa, Per Olov Enquist írta róla 1984-ben.