Krippel Mária Annaként anyakönyvezték a Komárom megyei Ászáron. Anyját ötéves korában vesztette el, ezután Pannonhalmán nevelte egy rokona. A négy elemi után durva apja és mostohája cselédnek adta, szolgált Bécsben is, majd az osztrák-porosz háborúban markotányoslány volt.

Tizenhat évesen megszökött egy vándortársulattal, színpadra először statisztaként lépett, és rövidesen már Jászai Mariként a Budai Népszínházban játszott kisebb szerepeket. A hatalmas tudásvággyal megáldott lány 1869 tavaszán hozzáment a nála tíz évvel idősebb, komoly és művelt Kassai Vidorhoz, akivel együtt szerződött Kolozsvárra. Az itt töltött három év alatt akár boldog is lehetett volna - ha nem kellett volna éheznie. Férje ugyanis (akitől nemsokára elvált) kávéházakba járt, miközben ő minden kis pénzét színpadi ruhákra költötte. Alakításainak híre eljutott a fővárosba, és a Nemzeti Színház intendánsa szerződtette a nyugalomba vonult Jókainé Laborfalvi Róza tragikai szerepkörére.

1872. április 3-án mutatkozott be a Bánk bán Gertrudis királynéjaként, és néhány hónapos megszakítással 53 évig tündökölt a Nemzeti élén. Veleszületett tehetségét állandóan fejlesztette, és óriási hatású művész vált belőle. 1883-ban ő volt Az ember tragédiájának első Évája, húsz Shakespeare-hősnőt játszott el, és elsőként alakította magyar színpadon Antigonét, Iokasztét, Elektrát.

Művészetének csúcsát Szophoklész Elektrájában érte el, Grillparzer Medeáját az 1887-es bemutató után harminc éven át játszotta páratlan sikerrel. Játékát és versmondását nemes pátosz hatotta át, kivételes egyénisége minden szerepet magára formált. Zengő alt hangja élettel töltötte meg a nemes veretű szövegeket, a színpadról tanított egy országot az igazi méltóságra. Megtanult görögül, németül, angolul és franciául, Ibsen John Gabriel Borkman című darabját az ő fordításában játszották. Petőfi rajongója és Széchenyi István csodálója volt, szilveszterenként Petőfi kiskőrösi szülőházánál versekkel emlékezett a költőre.

Utálta a képmutatást, túláradó temperamentuma, életszomja hősnővé tette a hétköznapi életben is. Szerelme volt rövidebb-hosszabb ideig a költő Reviczky Gyula, a fiatal író Szomory Dezső és a festő Feszty Árpád is. Szavai szerint "sosem volt méltó társam a színpadon. Az életben sem. Én mindig szárnyalni akartam, és a hősöm mindig a föld felé húzott".

Egyébiránt kevéssel beérte: cselédet nem tartott, lakását maga takarította, ruháit maga tervezte, varrta, gyakran adakozott, vagyona nem lévén az előadások bevételéből. Az I. világháborúban mindenét szétosztotta a katonák között, nyolcszázszor szavalt a sebesülteknek és a sebesültek javára.

Idős korára bölcs asszonnyá érett, gondolatait, művészi tapasztalatait cikkekben osztotta meg a világgal. A ma nevét viselő téren álló lakásának ablakából a Duna folyását nézte naphosszat. Élete végén méltósággal viselte a betegségével járó szörnyű szenvedéseket, 1926. október 5-én halt meg. Naplója és emlékiratai színháztörténeti szempontból is értékesek, 1953-ban díjat alapítottak emlékére.