Furcsa, szorongó érzés kerített hatalmába, amikor egy Domján Editről szóló könyvben Mensáros László visszaemlékezéseit olvastam. S nem csak azért, mert egyik színészóriásunk sincs már az élők sorában, hanem mert az a fájdalom, amiről e sorok szólnak, még ma is legalább annyira aktuális. - Sőt. „ Ő primadonna alkat volt, a szó legszorosabb értelmében. Mint Jászai, mint Bajor Gizi, mint Tőkés Anna.
De ma már nem kellenek a királynők.
Ma a színésznők is „ több műszakban" dolgoznak. Jó, tudom, hogy Bajor Gizinek sem esett volna le a gyűrű a ujjáról, ha mosogatni kell neki, konyhakövet súrolni, mosni. De mégiscsak furcsa, hogy kimegyek meghajolni az előadások végén, s kérges, agyonmosott kezeket fogok meg, s arra gondolok, hogy Csehov három nővére vagy a Hamlet Gertrudja délután még padlót súrolt, miközben lélekben már arra készült, hogy este királynő legyen...
Ilyenkor eszembe jut Edit, a zokogása, a szavai: „ Ezek nem tudják, hogy én királynő vagyok...!"
De ha tudják is - teszem hozzá gondolatban -, nem vesznek tudomást róla. Igyekeznek elfelejteni. Mert így jobb. Mert így kényelmesebb."
/Kárpáti György Domján Editről szóló, 1987-ben megjelent könyvéből/
(Fotó:MTI)
| Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
| Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez! Legyen Ön az első! |
