A Temetés, amelyben a dráma szereplőit, a Színészt és Színésznőt két táncos, Gergye Krisztián és Virág Melinda alakítja, a szerzőnek a Találkozáshoz írt instrukciójából indul ki, miszerint három zenésznek kell kísérnie az előadást, amely csak akkor jöhet létre, ha a színészi játék és a zenei konstrukció találkozik egymással. A rendezés ezt a koncepciót alkalmazza a Temetésre, de megfordítja a viszonyt. A Találkozás három színészpárja által felolvasószínházi formában tolmácsolt eredeti drámaszöveg hangzó környezetében az előadás sajátságos kísérlet: a hagyományos értelemben nem megkoreografált, „nyitott” tánc és a prózai színház, mint színpadi kifejezési formák egymáshoz való viszonyát, határait, átlépéseit és összjátékát vizsgálja, miközben a színház mibenlétére kérdez rá.

„Gergye Krisztiánnak komoly és komor, Nádas Péteréhez mérhető gondolatai vannak mindkét műről.” Csáki Judit

„A Temetésben két, szinte meztelen táncos dermed néma sikolyba. Teljes erőből ölelik és ütik egymást a színpadon. Csattannak az ütések, a testek egymáshoz feszülnek. (…) Csupaszra vetkőzött testeket látunk, kínban érlelt mozdulatokat, azt az állapotot, amikor a józan ész mit sem ér, csak a másik iránti elleplezhetetlen vágy diktál. Nádas szövegét hat színész szólaltatja meg, akik a színpad előtt ülnek, a táncosok többnyire a szavak mögötti (előtti, utáni) birodalomban kóborolnak, kifejezetten elszántan vadászva az igazi mozgatókat, azokat, melyek szerint akkor élnénk, ha minden pillanatban tudatában lennénk halandóságunknak.”

Tóth Ágnes Veronika