Az egyszer volt (vagy valósnak tanult) idő is elveszti linearitását, a térhez hasonló módon „működik”: a fragmentáltság nem szétesettség, az újjászülető (és az elképzelt, de soha meg nem ismert) idő csak alakot vált, vagy tán még azt sem, csupán egyszerre mutatja meg minden arcát.

Koreográfus: Kovács Gerzson Péter
Látványtervező: KGP
Zeneszerző: Wondawulf (Jövőzene)
Táncosok: Kántor Kata, Bora Gábor, Katona Gábor
Technikai munkatárs: Payer Ferenc

Az üvegen át a világot látjuk és benne önmagunk tükörképét is. Kölcsönös egymásban tükröződéssel, vagyis belső referenciaviszonyokkal van tehát dolgunk. Minden mindenre vonatkozik, de egyik sem azonosítható önmagával vagy a másikkal – a szimultán ablak kiiktatja az egyértelmű azonosítás, a kint-bent, az én-ő, a mű-értelmezés, a forma-tartalom evidens viszonyrendszer lehetőségét. 

Valamely (bármely) gondolat materializálódása (formába öntése, azaz artefaktummá alakítása) törvényszerűen magával vonja annak a konvencionális (bár változó) referenciák általi megfejtésének igényét, ami menthetetlenül az értelmezési lehetőségek beszűkülésével jár. Bordieu szerint „Az egyszeriben értelemmel és értékkel telített műalkotás tapasztalata egyazon történeti intézmény két oldala közötti összhang eredménye; a művelt habitus és a művészeti mező közösen alapozzák meg egymást: mivel a műalkotás mint olyan, tehát mint értelemmel és értékkel felruházott szimbolikus tárgy csak akkor létezik, akként, ha hallgatólagosan elvárt esztétikai diszpozícióval és tudással bíró nézők fogják fel;”. Ebből a ritkán bekövetkező, „ideális” helyzetből sem következik azonban a műalkotás teljességének megvalósulása, mert azt korlátozzák a még oly művelt esztéta meghatározottságai, a befogadó kor szelleme, ami még mindig valamigféle evidenciában véli megtalálni a megoldást. A probléma feloldásának egyik lehetséges útja így a megformálás során a hiány hangsúlyossá tétele, sőt, a hiányra koncentráló alkotás, ami a maga nemlétében igenis konkrét, de főleg kellő képen nyitott! Ez, a konvencionális referencia hiányának fel- és megismerése vezethet el az erre való törekvés feladásához és egyben az evidens keresése helyett az új, többrétegű, az autoreferenciálist is figyelembe vevő alkotásig.  

A Szimultán ablak-ban az egyszer rögzített egyedi, komplex, de egységes három testre bomlik szét, amelyek önmagában egyike sem azonosítható sem önmagával, sem egyikük a másikkal, de még csak a mű részletének sem tekinthetők, hanem csak egymással relációban, önmaguk és az összes többi referenciájaként vizsgálhatók (esetleg értelmezhetők). Egyszerre mindig több réteg látható, az egymásra vetülő és visszaverődő, megsokszorozódó és eltorzuló (?) képekről nem derül ki – talán nem is fontos – hogy melyikük a „valódi” és melyik reflexió. (sőt, egyszerre önmaguk, önreflexiók és egymás reflexiói!)

Egy hajdan koncentráltnak vélt tér (konvencionális referencia!) széthullik, elemei három dimenzióban csúsznak egymásra, megsokszorozódnak, átmenetileg vagy végleg eltűnnek. Az egyszer volt (vagy valósnak tanult) idő is elveszti linearitását, a térhez hasonló módon „működik”: a fragmentáltság nem szétesettség, az újjászülető (elképzelt, de soha meg nem ismert) idő csak alakot vált, vagy tán még azt sem, csupán egyszerre mutatja meg minden arcát.

A produkcióban szereplő (részvevő) művészek már évek óta dolgoznak a koreográfussal, a táncosok (többük koreográfusként is) elismert alkotói a hazai kortárs táncéletnek, a zeneszerző pedig az integratív-innovatív elektronikus zenei élet új, fiatal felfedezettje.