Platón Lakoma című dialógusában, az Erószt dicsőítő beszédek egyikében a szerelmi vágy az emberi természet lényegi sajátja, éppen arra hivatott, hogy egyesülni hajtson, kényszerítsen bennünket: ami kettő volt, a szerelemben ismét „egy” legyen.

(Zeusz volt ugyanis, aki kettévágott bennünket, s így lett az „androgünoszból”, a még egyben lévő „férfinőből” kettő, férfi és női nem. Erről szól ez a mítosz: azért keressük, kutatjuk másik felünket, hogy ismét „egyek” – egészek – lehessünk.) Keressük, kutatjuk az már igaz, de nem nagyon találjuk! Arra ítéltettünk tehát, hogy párban (ketten) legyünk minden kapcsolatban, hogy csak önmagunkban találjunk egységre, férfi és női valónk szimbiózisára?

De miről szól a teremtés-mítosz? Jelenthet-e mást az ember teremtése – „Isten képére és hasonlatosságára” –, mint hogy az emberből is csak egy „van”, mint Istenből? Miért vagyunk akkor még mindig párban, ilyen-olyan viszonyokban, kettősségekben? Két „fél” vagyunk csak, egymással szemben, bármilyen relációban? Vagy az „egész” az mindig az „egy” meg „egy” reményteljes harmóniája?

Koreográfia: Nemes Zsófia

Táncművészek: Nemes Zsófia, Tonhaizer Tünde, Jellinek György (Magyar Nemzeti Balett művésze), Zsíros Gábor

Jelmez: Feledi János
Zene: Gergely Attila

Előadás fotó: Udvari-Hajdu Árpád