A koreográfia szabálya abból születik, hogyan próbál mindenki egyénileg táncolni saját részében, és végül mégis hogyan kerekedik felül rajta a kollektivitás. A csoportképek alaktalan harmóniája az impresszionista alkotások kicsúfolásának tűnik  Ezek a véletlenszerű csoportmozgások az előadás gyöngyszemei. Ezekben egyesül a három táncos pontos koncentrációja valami jelentéktelenre, melyen keresztül fulladozásuk szórakoztatásként vagy reménytelenségként tárul elénk.

Az előadás sikeréhez a táncosok intenzitása a kulcsszó. Kemény pillantásuk és törékeny végtagjaikkal produkált durva mozgásuk sokrétű értelmezést tesz lehetővé. Úgy szintén rabul ejt a Gáspár József és Riitta Leivo által komponált zenei és hangzásvilág. A zord mozgás és az őserővel ható hang kombinációja finomítja az érzelmi éberséget, melyet a Fehér falhoz hasonló előadás megkövetel a nézőtől. A tánc erőssége már-már kínzóan fojtogatónak érezhető a háttérben kolompoló buddha imacsengő hangjaitól.

A három táncos intenzív jelenléte lehetőséget ad számukra egyéniségük megkeresésére.

Feltételezem, hogy identitásuk végül a külön és önállóan működő egyének nélkül lesz közös. Tresz Zsuzsa jelmezei feltehetőleg összekapcsolják a fizikai előadást.

Minden kabát egy törékeny balettruhás táncost rejt. Az egységesítés az egyént nehéz latextakaróba burkolja, így a saját szükségletek, akaratok és gondolatok már nem mozoghatnak szabadon. Egyszerű következtetés a latexterítőket a társadalom szabályainak és elvárásainak gondolni. A szinész Asikainen alakja lágyszívűvé lesz, a meleg fényben gubbasztó kezeslábashőssé válik, aki mintha csak általános normaként öntene magára latexot és válna így a kollektív én szimbolikus szócsövévé a felvezetésben és a lezárásban.