– Nem lehet elfogadni, hogy az ember megbetegszik, meghal – megszűnik létezni. Ez mindannyiunknak fölfoghatatlan. S nekem lehetőségem van ezeket az érzéseket a művészetben is kifejezni. Ami segít. Már rengetegszer kitáncoltam magamból dolgokat. Például a Dadaistákban a tolókocsis nő története anyukámról szólt. A Holtodiglanban öregek vagyunk, és visszafelé fiatalodunk. A Bacchanáliában pedig valóban öreg nénik táncolnak: Panni néni például 84 éves! Az öregség a test végessége... De én ebben pozitívumot látok! A műfajban, amelyben dolgozom, hatvan-hetven éves korunkig is táncolhatunk. Mint például Martha Graham! A lélek pedig belül egyre többet tud! S igazából táncolni is agyból, lélekből kell. Csak meg kell találni, hogy az adott életkorban éppen mi áll jól az embernek. Én ma is ugyanannak a kislánynak érzem magam, mint azelőtt. Amikor elkezdek egy darabot, semmivel sem tartom magam okosabbnak attól a ténytől, hogy már van mögöttem valami. Mert minden téma egy születés. S olyankor nem tudok semmit. Bizonytalan vagyok és kétségbeesett.

– Már elég korán rájöhetett, hogy nem fér bele az éppen adott keretekbe. S egész eddigi munkásságát ez a fajta kitörni akarás jellemzi. Miként élte meg a tényt, hogy rájött: nem tud, vagy éppen nem is akar idomulni a mások által alkotott szabályokhoz?

– Emlékszem, annak idején az Árvai Gyurival szándékosan provokáltunk. Ezerkilencszáz nyolcvannégytől kilencvenkettőig terjedt ez a fajta időszak. Volt persze bennünk egy nagy adag lázadás. De ez a korral eltompul, vagy az ember már nem látja olyan feketén-fehéren a dolgokat. Nincs mindennek ilyen éle; a dolgok egymásba folynak. De persze sok minden fel tud még dühíteni, például a sznobizmus. Bár inkább meglep. Igen, én folyamatosan meglepődöm. S nem véletlen, hogy a munkáimban erről beszélek: éppen transzvesztita művészt szerepeltetek: Egy vak lányt, vagy egy tolókocsis táncost, vagy éppen az öregekkel való bánásmódról szólok. Az ilyen problémák mellett egyszerűen nem tudok elmenni!

– A lázadóból egyszerre csak elismert, befutott művész lett. Jellemező módon előbb külföldön aratott hatalmas szakmai sikereket, s itthon csak ezután kezdték elismerni a munkáját. De ebbe ne menjünk bele, mert túl sok hazai tehetség el nem ismerése miatt kellene szégyenkeznünk... Nem ijesztette meg, hogy egyszerre csak – ha kénytelen-kelletlen is, de – elfogadták? Hisz annak, aki valami ellen lázad, s hirtelen elfogadják, nem biztos, hogy könnyű eldönteni, hogyan tovább.

– Nem ijesztett meg – mert nem fogadtak el. Még ma is ugyanazokkal a gondokkal küszködöm. Igaz, van egy társulatom. De a létezésünkért ugyanúgy meg kell küzdenem! Csak kívülről látszik mindez Kánaánnak. Besoroltak az ötven legsikeresebb ember közé, de ebből inkább hátrányom származott, mint előnyöm. Mert egyszerre elkönyveltek sikeresnek és gazdagnak. Ami persze nem fedi a valóságot.

– Furcsa dolog a siker! Ellentétes érzéseket vált ki az emberekből.

– Egészen biztos, hogy nagyon sokan utálnak a szakmában. Én meg próbálok lehetőleg mindenkivel jó kapcsolatot kialakítani. Nagy az ellenségeskedés. S ez a legrosszabbul finanszírozott szakma. Ráadásul nagyon sokan vagyunk! Borzasztóan oda kell figyelni! Szinte olyan itt létezni, mintha mezítláb mászkálnál – aknák között.

– Sokszor elképzelhetetlen indulatokat tud korbácsolni a környezetében az, akinek sikere van. S ez több mint ijesztő.

– Amikor fölfedeznek, még mindenki szeret. Csakis fiatal, éppen felfedezett tehetségnek és öreg mesternek jó lenni. A kettő közötti évtizedek jelentik az aknamezőt. Pina Bausch például már akármit csinálhat! Én nem.

– Miből lehet megítélni, hogy egy adott produkció jól sikerült? Hiszen aki sikeres, amellől könnyen eltűnnek az őszinte emberek!

– Fogalmam sincs. Remélhetőleg minden előadásomban van talán olyan öt-tíz perc, amit jónak gondolok. De egyiket sem tartom tökéletesnek. Nagyon nehéz. Hiszen ez annyira szubjektív!

– Félre ne értsen: nem kínozni akarom! Csak az érdekel, hogy elismert művészként is megmaradtak-e azok a fix visszajelző pontjai, amelyekből még lemérheti, hol tart. Mert a sikeres emberhez, a hozzá fűződő kapcsolathoz már személyes érdekeltségek is tapadhatnak, ami nagyban befolyásolja mások őszinteségét – sajnos nem a jó irányba.

– Nem tudom, kinek lehet hinni. Talán a munkatársaimnak... Mindig is magányos voltam. Ha bajba kerülnék, lehet, hogy egyszerre mindenki elfordulna tőlem... Kevés a barátom. Egy kínai házaspár: ők például a barátaim! De én már ilyen voltam a balettintézetben is. Sosem üldögéltem a színházi büfében. Valahogy mindig is idővesztegetésnek éreztem. Pedig biztosan sok minden dől el ilyenkor.

– Ez is egyfajta különcködés, vagy éppen – jó értelemben vett – kívülállóság.

– Már nagyon korán másnak éreztem magam. Ez mindenképpen annak a szellemi háttérnek is köszönhető, amit otthonról kaptam. Már egészen fiatalon Dosztojevszkijt és Sartre-ot olvastam. S utána bizony nehéz tündért játszani. A bennem felvetődött kérdésekre pedig a balett nem adott választ. Amikor végzős növendékként Párizsba kerültem, az iskolatársaim közül senki sem szólt hozzám. De ma már közülük is sokan eljönnek megnézni az előadásaimat, és ez nagyon jó. S a mestereim elismernek. 

–  Egyszerre használja a színház és a tánc adta lehetőségeket, és sajátosan egybemossa azokat. Hogy az egyik erősítse a másikat. Ezzel kapcsolatban biztosan sokan támadták.

– Én nem vetem meg azt a nézetet, hogy a színház szórakoztasson is! Mondták már, hogy leadom a magas színházat... Attól, hogy sokak szerint a kortárs táncművészetnek unalmasnak és érthetetlennek kell lennie, én még választhatok más utat és lehetek akár humoros is – ha azt tartom jónak, hiszen az élet is sokszor abszurd.

– Valahol azt nyilatkozta, hogy folyamatosan figyeli a környezetét, mert az adott impulzusokból születnek az előadások ötletei. Ez egyfajta kényszeres állapot lehet, hogy nehogy ne vegyen észre valamit, ami esetleg a művészi megformálás tárgya lehet.

– Folyamatos stresszben élek. Nem tudok pihenni sem. Mindig jár, folyton kattog, pörög az agyam. Nyitott szemmel kell járkálni. S közben itt van mellettem a kisbabám. Nőnek, anyának lenni, meg rohangálni a munka miatt. Biztosan sokat vállalok. De szülőként sem engedhetem meg magamnak, hogy mondjuk ne figyeljek a gyerekemre. 

A művészet célja, hogy hatást gyakoroljon az emberekre. Akár úgy, hogy provokál. S manapság egyre nehezebb megtalálni azt a megszólalási módot, amellyel ki lehet zökkenteni a befogadókat a sok impulzus közül, ami nap, mint nap éri őket. S innen nézve érdekes az a folyamat, ami a művészi alkotások téma-választásában mutatkozik! Ezek alapján ma az provokál, az hökkent meg, ha egyre őszintébben és kegyetlenebbül beszélünk arról, kik is vagyunk valójában.

– Én szeretem azt is megmutatni, hogy milyenek vagyunk. És sokszor humoros formában. A miértekre nem tudok válaszolni, de fölteszek egy csomó kérdést. Fontosnak tartom az álmokat. Van bennem egy jó adag konzervativizmus is, de azért meg tudok tőle szabadulni. S szerintem fontos, hogy mindezt nőként fogalmazom meg, tehát nem brutálisan. Nagyon zavar, hogy olyan kevés a nő köztünk! Ezt az alkotóművészekre értem. De hát borzasztó nehéz nőként talpon maradni. Pedig ők nem kevésbé tehetségesek, mint a férfiak. Ám a harc a folyamatos fennmaradásért... Nehéz.

– Önnek miként sikerül?

– Úgy, hogy egy csomószor hülyének tettettem magam. Meg valahol „falusi", kemény és ugyanakkor gyermeki erő van bennem.

– Érdekes lehet olvasni az előadásai nyomán egy-egy elemző véleményt! Feltételezem, sokszor olyasmit is belegondolnak az úgynevezett okos emberek, ami az alkotónak meg sem fordult a fejében. Mint amikor azt tanuljuk az iskolában, hogy „A költő itt azt gondolta, hogy..." – Pedig hát gondolta a fene...

– Igen. Találkozom olyasmivel is, ami nekem eszembe sem jutott. Van úgy, hogy valamit félreértelmeznek és még negatívan is állnak hozzá. Ma már egyre több kritikát kapok.

– Ez egy folyamat? S ha igen, vajon miért?

– Az. Lehet, rosszakat csinálok... Ez is összefügg a sikerességgel; az embereket egyre inkább irritálja. Ez borzalmasan ellentmondásos szituáció. Pedig én nem változtam. Mégis, sokszor nekem kell kedvesebbnek lennem. S még kedvesebbnek, hogy valahogy kompenzáljak. Férfiakkal is ment már tönkre kapcsolatom, mert én voltam a sikeresebb.

– Hiába a deklarált egyenjogúság, a nőknek még mindig többszörösen kell bizonyítani, és a sokszorosát kell megfizetni mindennek – és mindenért.

– Ha egy férfi fölemeli valamiért a szavát, akkor azt mondják, húú, de kemény! A nőnél meg azt, hogy az egy hisztérika. Nehéz nőként, rendezőként helyt állni. Sokszor valóban hisztérikusnak tűnhetek. Folyamatosan elnézést kell kérni azért, mert nő vagyok, és ismert.

– Ahogy itt ülünk és beszélgetünk, még a testtartásán is látszik, hogy magába forduló típus. Akárcsak az, hogy érzékeny és sebezhető.

– Tényleg? Hát most éppen nem vagyok túl pozitív időszakomban. De jó, hogy mondja, mert akkor erre oda fogok figyelni. Nem vagyok az az extroveltált művész, aki hanyagul keresztbe veti a lábát, és lazán elnyújtózkodva nyilatkozgat. Pedig van, aki annak gondol. Én viszont csak az tudok lenni, aki éppen akkor, abban az adott pillanatban vagyok. S csak ezt tudom közölni a darabjaimmal is. Nem csinálok magamról nagy archívumot sem. Óriási rendetlenség van a rólam megjelent anyagokból és a kisfiam, Milán most éppen azzal játszik.

–  Számos cikk nem is ér ennél többet. Ezek szerint egyszer ezt gondolja, másnap meg esetleg valami egészen mást. Nem lehet könnyű azoknak, akik folyton a múltbeli nyilatkozataival szembesítik, arra építenek föl mondjuk egyfajta – Önre vonatkoztatott – koncepciót.

– Igen. Általában meglepetést szoktam okozni. S ezt sajnos meg is engedem magamnak. Hál' istennek én vagyok saját magam főnöke!

– S milyen az élet társulatvezetőként, rendezőként – vagyis mások főnökeként?

– Mások főnökének lenni nagyon népszerűtlen dolog! Mert egy főnök sohasem hoz jó döntéseket. Mindig lesz valaki, akinek rossz. De azért próbálkozom. Ám problémák mindig akadnak. S ha valakivel éppen valami bajom van, azt rögtön láthatják is rajtam.

– Sikerült megtalálnia a helyét?

– Ez a világ olyan törékeny! Úgy érzi az ember, hogy egy adott pillanatban megtalálta a helyét. Aztán szembesül dolgokkal. Válás, születés, halál... A szakmában pedig nem csupán jó dolgok történnek, hanem rosszak is. Én pedig megpróbálok korrekt lenni. De szakmailag könnyebben megy mindez, mint emberileg. S szakmailag kevésbé vagyok kiszolgáltatott, mint magánemberként.

– Sok érzést, gondolatot, vagy éppen fájdalmat a munkájába, a művészetébe öl. Ez fölfogható egyfajta védekezésnek is.

– Az egész védekezés. Menekülés. De azt nem mondhatom, hogy nem éltem. Valószínűleg ezt akarom újra átélni, ilyen irányban vagyok fogékony az extrém szituációkra. Félős vagyok a Vidámparkban is, nem merek fölülni az extrém dolgokra. De belül azért extrém sportoló vagyok. És ehhez soha nem kellett semmilyen segédeszköz.

– Borzasztóan érzékeny, nyíltszívű és sebezhető. Ez jót tehet a művészetnek, de halálos veszély a nagybetűs életben.

– Nagyon kiszolgáltatott vagyok. Az őszinte emberek többsége az. Sokat csalódtam. De egy csomó negatív élményt elfelejtek. S minél idősebb vagyok, annál inkább meg tudok bocsátani. 

– Ám az ember érezheti úgy, hogy megbocsátana, de egy idő után már nincs miből. Mert újból és újból visszaélnek az érzéseivel. S a vésztartalék meg közben egyre csak apad.

– Iszonyúan utálom, amikor visszaélnek azzal, amit adok. Talán nem véletlen, hogy elmenekültem. Abban az utcában, ahol a házunk áll, alig lakik valaki. S pontosan erre van szükségem. Még jobban szeretnék egyedül lenni. Igen, ez egyfajta remeteség. S nagyon zavar, ha valaki fölborítja a rendszeremet. Így próbálok menekülni.

– És el lehet menekülni?

– Teljességgel nem. S ha pár napig egyedül vagyok, már alig várom, hogy történjen valami. Ez visz tovább. Munka- és történés-függő vagyok.

– Az írásban talán az a legnehezebb, hogy az ember le merje írni, amit gondol, vagy érez. Hogy ne féljen attól, mi történik, ha lemeztelenedik. Így van ez az Ön esetében is?

– Bennem ez soha nem merült fel. Sosem akartam így megfelelni. Pedig nehéz volt! Emlékszem a konyhánkra, ahol egy tükör volt és a franciaágyon csináltam az első szólóm. Meztelenre vetkőztem a tükör előtt, és artikulátlan hangokat adtam ki magamból – mint balettnövendék. Az volt életem legnehezebb pillanata. Azóta már... De most, hogy beszélgetünk, eszembe jutott egy korábbi kérdése. Hogy kiknek a visszajelzése lehet mérvadó. Olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akik a példaképeim voltak. Halász Péter, Fischer Iván, John Lurie, Mészáros Márta, Diamanda Galas, Anton Adassinski, Janisch Attila – s biztos vagyok benne, hogy egy csomó fontos személyt ki is hagytam... Ők a mérvadó visszajelzések. S azt mutatják, nem járok rossz úton.

Canjavec Judit

Fotó: MTI