– A szabadidő. Volt, amikor festegettem. Nagyon szeretek zongorázni. Sajnos egyikre sem jut időm. Az olvasásról, a moziról nem is beszélve! Pedig mindegyik egyformán fontos az életemben. A táncolásból lassacskán kiöregszem, de előadóművészként a szerepformálás még megmarad. A tanítás inkább fárasztó, mint örömteli. Folyton elhatározom, hogy abbahagyom a táncot, a tanítást. De mindig van valami, ami miatt még érdemes. Jön egy jó osztály  – de elég csak egy-két tehetséges gyerek –, akikkel érdemes foglalkozni. Jön egy szerep, amiért maradni kell. Jön egy megbízás, amit örömmel vállalok.

– Ragaszkodó, állandóságot kedvelő ember. Ritkán váltott színházat. Ez típus kérdése, vagy mindenhol megtalálta a számításait?

– Típus kérdés. 1967-ben végeztem a Balettintézetben, és Pécsre kerültem. Eck Imre legendás társulatának 1982-ig voltam a tagja. Debrecenbe ezután azért mentem, mert egy olyan színházban, ahol operatagozat működik, fontos szerepe van a tánckarnak is. Miskolcra pedig azért jöttem 1992-ben, mert az új igazgató, Hegyi Árpád Jutocsa új társulatot szervezett, és a csapatból valami szent elhivatottság áradt, ami miatt szárnyakat kapott a táncélet is. Évente tartottunk balett-bemutatókat.

–Az elsők egyike volt 1992. december 20-án a Diótörőé. Hogyan emlékszik erre?

– Izgalmas volt. A lelkes táncosokból álló kar tagjai akkor találkoztak a balett műfajával először életükben. És hajtotta őket a lelkesedés.

– 2006. december 22-én 50. alkalommal kerül színre a Diótörő. Milyen érzés, hogy ilyen hosszú időt megélt az előadás?

                             

– Érdekes. Három év ugyan kimaradt, de három éve ismét műsorra tűzte a színház. Amikor nem játszottuk, a nézők reklamálták. Azt mondták: Nincs karácsony Diótörő nélkül! És örömmel látom, hogy a közönség még mindig jön. Sőt, vannak, akik a gyerekeiket minden évben elhozzák. Sokan megszólítanak az utcán, és „bejelentik”: Már megvan a jegyünk!

– Mit gondol, mitől ilyen sikeres Miskolcon a Diótörő?

– Ez egy olyan színházi előadás, ahol tényleg megtörténnek az események és a konfliktusok, az érzelmek valóban jelen vannak, és a problémák ténylegesen megoldódnak. A mi Diótörőnk ezekre teszi a hangsúlyt. Természetesen a táncnak is megadjuk, ami jár neki. A második felvonás nagy pas de deux jelenetére vendégeket hívunk Kassáról. Ez olyan, mintha apró, muzeális ékszerdobozt tettünk volna az előadásba, hiszen ez a legeredetibb orosz koreográfia. Egy „rendes” balettelőadáson csupa ilyen betétszámokat látni, de nem „történik” semmi. Ehhez képest a mi Diótörőnkben egyfolytában zajlanak az események. A Színház című folyóirat egyszer áttekintő elemzést készített a magyarországi Diótörő-előadásokról. Az újságírónő a kicsi gyermekével együtt járta végig az előadásokat. A gyerek egyedül a miskolci előadáson érezte jól magát. A kritikus szerint is a miskolci volt a legjobb Diótörő. Azt írta: Miskolcon értik, amit csinálnak.

-–Lehet új formákkal, új gondolatokkal gazdagítani még az előadást? 

– Kénytelen vagyok új formákat, tartalmakat kitalálni, mert mindig cserélődik a társulat. A résztvevők között senki sincs, aki mind az ötven Diótörőben benne lett volna. Ez viszont nagyon jót tesz az előadásnak, mert frissen tartja. Most húsz új beállónk van, akik természetesen máshogy fogják előadni ugyanazt, mint a tavalyiak. Eddig még nem volt két egyforma előadás.

-–Van valami meghatározó élménye az előadással kapcsolatban?

– Az egész stáb egy emberként küzd azért, hogy létrejöjjön az előadás. Ha mondjuk elaludnék a próbán, akkor is megvalósulna, mert nem egyedül én működtetem, hanem a társulat. És ez óriási élmény. A Diótörő társulatának nincs rendes karácsonya, hiszen dolgozunk 25-én és 26-án is, de valahogy mégis mindenki szívesen vállalja. És ezt a nézők is érezik.

/Interjú forrás és képek: Miskolci Nemzeti Színház/