– A decemberi bemutató címe: Faust – Prospero. Két egyfelvonásos. Beszéljünk előbb az elsőről. Faust címmel már volt egy koreográfiája Veszprémben.

– Abban a majd tíz évvel ezelőtti Faustban volt egy jelenet, amit nem koreográfiával, hanem színházi eszközzel oldottunk meg. Akkor elsősorban a történetre helyeztük a hangsúlyt. Tudtam, hogy akkor egy számomra fontos dolgot megkerültünk, és tudtam azt is, hogy egyszer meg akarom ezt még csinálni. Mert adós vagyok a témának, önmagamnak.

– Erről az egy pillanatról szól majd ez az egyfelvonásos?

– Igen. Ez a pillanat pedig nem más, mint amikor Mefisztó és Faust alakot cserél. A veszprémi történetnek az volt a dramaturgiája, hogy Faust elérkezik a világ megismerésének határáig, és egyszer csak rádöbben, hogy nem lehet még egyszer fiatal. A szerelem elmúlt. És ebben a pillanatban tűnik fel a fiatal Mefisztó, és alkut ajánl. Kölcsönadja a testét Faustnak, aki így megint fiatal és hódító lehet a megszerzett tudásával, ám ha azt mondja, hogy elég, nem kér többet a szerelemből és a fiatalságból, akkor Mefisztó magával viszi a pokolra. Amikor annak idején ezt a történetet elmondtam Réz András barátomnak, rávágta, hogy azt már az 1940-es évek végén megfilmesítették Az ördög szépsége címmel, Michel Simon és Gérard Philipe szereplésével. Ez engem csak megerősített abban, hogy ezt a történetet táncszínházi megfogalmazásban is meg lehet és meg is kell csinálnom.

– És most visszatér ehhez a kimaradt pillanathoz?

– Az elmúlt tíz évben engem időről-időre foglalkoztató koreográfiai és szellemi probléma ennek az alakváltásnak a kérdése. Miskolcon nem akarom az egész Faust-történetet elmondani, csupán erről a pillanatról szeretnék a mozdulatok, a mozgás, a tánc nyelvén „beszélni”, hogyan cserélhet az ember karaktert, testet, lelket. Olyan előadást tervezek, amely nem a látványos megoldásokon, a boszorkányszombatszerű nagyjeleneteken keresztül akarja magával ragadni a nézőt. A belső történéseket akarom feltárni, felfedezni, a táncosokkal együtt megfejteni: egy ember eljut életének végső pontjára vagy fordulópontjára, és kap egy lehetőséget, de ahhoz, hogy ezzel élni tudjon, fel kell adnia önmagát.

– A Prosperónak van-e a Fausthoz hasonlóan valamilyen előtanulmánya?

– Nincs. Egy élményem van. 1983-ban a Győri Balettel vendégszerepeltünk Szófiában a Nemzetek Színháza Fesztiválon. Ott egy angol társulattól láttam Prospero történetét, a Vihart. Nem beszéltem angolul, nem olvastam előtte a Shakespeare-drámát. Ennek ellenére lenyűgözött, magával ragadott és elvarázsolt, amit ott Szófiában huszonhat évesen láttam. El is határoztam, hogy elolvasom a művet, ahol lehet, megnézem, és egyszer majd szeretnék belőle táncszínházat csinálni. Majd’ negyed századnak kellett eltelnie ahhoz, hogy belevágjak.

– Shakespeare Viharjának Prosperója öreg és bölcs ember.

– Számomra a két „öreg” rokon figurák. Ahogy Faust eljut életének egy fontos pontjához, Prospero is: van egy varázskönyve és pálcája, de nem a szerelmen töpreng a lakatlan szigeten – ahová testvére jóvoltából került –, hanem azon, hogy hogyan lehetne megbocsátani, miként lehetne rendbe tenni a dolgokat.

– Személyes háttere van annak, hogy ezek a nagy kérdések érdeklik?

– Minden munkámban így van ez. Egyenesen meg kell mondanom: magamról beszélek. Saját, ötvenéves férfi mivoltomban érdekel ennek a két embernek a sorsa. Hozzá kell tennem, hogy én békében élek a magam civil életkorával, de a két sors mélyén lévő kérdések azért izgatnak. Két végletes megoldást látunk: Faust története azt mondja, pokolra velem!, Prosperóé pedig azt, hogy abbahagyom a praktikát, csak előbb még rendet teszek a „világban”. És Prosperónak van egy tanítványa, Ariel. A mester és tanítvány viszony miatt is úgy érzem, érdemes kamaradarabot csinálni a Shakespeare-mű nyomán: egyfelől minden koreográfusi tevékenység egyfajta pedagógiai munka is, másrészt pedig itt Miskolcon társakra találtam, akikkel – úgy érzem –, meg tudjuk valósítani céljainkat.

Kornya István


Fotó: Bócsi Krisztián
Az interjú teljes szövege a Színházi Esték 60. számában olvasható.