Nagy nehezen sikerült egy stráfkocsit keríteni. Arra elsősorban felrakták a zenészek nagyobb méretű hangszereit, a dobot, a bőgőt, miegyebet, s azokat por és napsütés ellen letakarták egy nagy ponyvával. Aztán a muzsikusok és az Operaház három balett-táncosa – Havas Ferenc, Ősi János és Róna Viktor – megindult a kocsi mellett, a három szólótáncosnő – Csinády Dóra, Lakatos Gabriella és Rácz Boriska – pedig felkuporodott a hangszerek tetejére, a ponyvára.

A kisvárdai állomás messze van a községtől. A nem túlságosan kedélyes menet hőségtől, portól zilált állapotban ért be a főutcára – a látvány, amit nyújtottak, nyilván elég feltűnő volt. Többen megállottak, érdeklődéssel gusztálták a különös truppot. A társaság rendeltetése felől megoszlottak a vélemények. Végül egy éltes kisvárdai férfiú tölcsért csinált a tenyeréből, és felkiáltott a dobtetőn ücsörgő balerináknak:

– Hé, mik maguk, mondják mán… Színházak, vagy mozik?

/Forrás: Békés István: Legújabb magyar anekdotakincs/